A Szív, 1973 (59. évfolyam, 1-12. szám)
1973-08-01 / 8. szám
46 apróságok den korrupció (az ügyeket háttérből irányító "szürke eminenciások" két fő hibája). A valóságban azonban ő a felelős a vatikáni hivatalok ügykezelésének napról-napra növekvő nyilvánosság-iszonyáért, azért a "stílusért", amely szisztematikus titokzatosságba burkolózva alááshatja az ügyvitelbe vetett bizalmat és a kívülről szemlélőben azt a benyomást kelti, mintha ennek a "ködösítésnek" egyetlen cél ja az lenne, hogy a zsinat eszméi elé akadál yokat ál I ítson, a nyílt és minden oldallal folytatott dialógust és az "embertől emberhez" szóló kommunikációt lehetetlenné tegye. - A cikket követő események azt mutatják, hogy Angi iában lehet higgadtan erről a kérdésről nyíltan gondolatokatcserélni. A tekintélyes Times klasszikusan megfogalmazott "editorial "-ban vette védelmébe a Monsignort. Vázolta hármas munkatérül étét: a pápa kabinettfőnöke, a kúria munkájának koordinátora s a pápa irányvonalának kivitelezője, egzekútora. Erre a munkára erőskezű és lojális ember kell, aki a Szent* atyátaz egyház evolúciós és nem revolúciós megújítómunkájában segíti. Az erre beérkező olvasói hozzászólások közül hadd említsünk kettőt. Az egyikben azt írta valaki, hogy Hebbletwaite sem forradalmi barikádokról "üvölt", szava inkább azoknak a csalódottaknak az elhaló se- gél ykiál fása, akik a zsinati reformok megvalósítását várják hiába. Egy másik olvasóazt emlegette, hogy a "lojális" parancstel jesí téseknek a második világháború idejéből rossz mellékízük maradt. - A francia nagytőke "korrektül gondolkodó" táborának lapja, a Figaro szintén Benelli védelmében állt ki. Óva intette olvasóit attól a félelmetes következményekkel járó tévedéstől, amely egy "strukturális problémának személyi kérdéssé redukálódásából" adódhat. Az olosz sajtó egy emberként állt a Monsignor mögé az Alpokon túlról jövő támadás kivédésére. A vatikáni rádió arra célzott, hogya Benellit ért kritikát tulajdonképpen a Szentatya szeméiyének szánták, mert arra nem futotta a bátorságból, hogy őt nyíltan támadják. - Az Osservatore Romano reakciója volt érdekes. Mindenekelőtt hangsúlyozta vezércikkében (anélkül hogy az olvasó a sorokban Benelli nevével talál kozhatott volna), mennyire a Szentatya pártján foglalt állást a külföldi sajtó s ezt kapcsolatba is hozta a pápa külföldi újságírók fogadásán elhangzott allokációjának hatásával (mintha a Piazza San Silvestrón lévő Stampa Estera központ egyszerre csupa megtért jófiúkból tevődne össze). A maguk igazába vetett hittel azonban valami baj lehet, mert a kérdés lényegével, a kúriai kontroll és kommunikáció igazi problémáival nem is foglal koznak. Inkább arra pocsékol ják a nyomdafestéket, hogy Hebblethwaite-et"megzavarodottmerénylőnek" bélyegezzék, zsurnalisztikai étoszát és szerzetesi szellemét megkérdőjelezzék. Még attól a fogástól sem riadnak vissza, hogy ki jelentsék, miszerint"az illető" talán hozzá sem jut soha az Osservatore Románéhoz - sem az ő, sem lapja nevét nem találják címkartotékáik között (az atya
