A Szív, 1973 (59. évfolyam, 1-12. szám)
1973-07-01 / 7. szám
Liénart bíboros 19 sok fel akarták használni az alkalmat arra, hogy szembeszálljanak a katolikus gyártulajdonosok társulásával (Association catholique des Patrons du Nord; alapítási éve 1884), amelyik jó keresztény módjára a társadalmi béke mellett volt és semmiféle sztrájkot nem tartott erkölcsi elvek szemszögéből megengedhetőnek. A katolikus munkásoknak 1919. óta volt ugyan egy szabad szak- szervezetük (Syndicat libre des travailleurs de Roubaix etTourcoing), amelyet annakidején egy szociális kérdésekben keresztény kortársainál messzebbre látó Roubaix-i plébános (Debussche abbé) alapított, de ez egymagában és eszközök híján tehetetlenül állt a katolikus textil konzorciummal szemben. Ennek akkori elnöke, Eugéne Mathon hatalmas kampányba kezdett a szabad (keresztény) szakszervezetek ellen s azzal vádolta őket, hogy céljuk tulajdonképpen egy forradalom kirobbantása. A nemkatolikus munkás szervezetek érthető érdeklődéssel és kárörömmel figyelték a katolikus munkások és gyártulajdonosok harcát. Két püspök is fáradozott a szembenálló felek békítésén, de sem Msgr. Chollet, Cambrai püspöke, sem Msgr. Qrilliet, Lille akkori püspöke nem tudott eredményt elérni. Főként azért nem, mert (érthető módon) inkább a tulajdonosokkal rokonszenveztek, akik egyházmegyéik anyagi bázisát jelentették. Országos érdeklődést 1927-ben kelt ez a textil-csata, amikor Francois Coty, a nagytekintélyű "Figaro" akkori laptulajdonosa újságjában is a tulajdonosok pártjára áll és színes riportokban számol be az eseményekről, elítélve a szakszervezeteket támogató, "megtévedt" papokat *. Papok a gyárosok ellen - munkások is, tulajdonosok is annyira egymásnak ellentmondó beszámolót küldenek Rómába, hogy eligazodás céljából XI. Plusz Sbaretti bíborost küldi a helyszínre az ügy tanulmányozására. Egy közben fellángolt sztrájk ügyében a munkások hajlandók lennének francia hatóságok döntőbíráskodását elfo* Az egyik ilyen helyszíni tudósítás ezeket a papokat "demokratáknak (ez úgy látszik akkoriban sértésnek számított), "a csőcselék lelkészeinek" titulálja. Négyen ezek közül (Liénart abbé vezetésével) erélyes hangú tiltakozó levelet írnak a Figarónak. A valós helyzetet vázolva visszautasítják a rágalmazó és vádaskodó riportokat s elégtételként levelük le- közlését sürgetik. A laptulajdonos magánlevélben válaszol Liénart abbénak. Ebben finoman de szemtelenül azt fejtegeti, hogy kár lenne most a lapban megint visszatérni ezekre a sajnálatos incidensekre s mivel a levél írói papok, márcsak ezért sem lenne érdemes a közöttük és a Figaro közt felmerült ellentéttel a nyilvánosság elé állni.
