A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
45 A nap folyamán később találtunk egy tolmácsot és földiesebb nyelven is el tudtunk beszélgetni egymással. Átadtam a titkárnak az összes szentirást, amit magammal hoztam. 0 jobban tudja, hol van rájuk szükség. 0 is meggyőzött engem arról, hogy okosabb, ha csak egy emberrel érintkezek, s nem sokkal. - A következő másfél hét alatt meglátogattam azokat a helyeket, amelyekre ez a két ember hivta fel figyelmemet, s kitűnő tolmácsot is adtak mellém. Nagyon elcsüggedt és nagyonbátor emberekkel egyaránt találkoztam. A csüggedtek nem tudták, mit tegyenek. Egyedüli vágyuk csak az volt, hogy bárcsak elhagyhatnák Romániát. A jó keresztények ragaszkodtak leginkább az otthonmaradáshoz. Erdélyben meglátogattam egy házaspárt, akiknek tyuktenyészetük volt. Ez még az ő birtokukat képezte, de az állam megszabta nekik, hogy mennyi tojást kell beadniuk, s mikor a tyúkok nem tojtak eleget, kénytelenekvoltakőkis mástól venni a tojást, hogy az államot kielégíthessék. Ez fokozatosan tönkretette őket. Megkérdeztem tőlük, miért ragaszkodnak akkor az ittmaradáshoz. Csak a- zért, hogy megtarthassák földjüket? Kérdésem értelmetlennek; hangzott mindkettőjük számára. A férfi válaszolt: "Természetesen nem a föld miatt. Azt biztosan elveszítjük. Azért állunk helyt, mert ha mi elmegyünk, ki fog itt imádkozni?" Egy falusi templomon már messziről látszott, hogy nagy bajban van. Magas fü vette körül, ablakai be voltak törve, a lelkészlak mellett lévő méhkasok is fel voltak borítva. A lelkész éppen Bukarestben járt, hogy megmentse templomát, amelyet az állam szórakozóhelység céljára akar lefoglalni. Ez az egyházközség már harminc éve a cigányokkal foglalkozott. Végre a kormány a lelkész sürgetésére jól fizető állásokat ajánlott fel a cigányoknak. A feltétel azonban az volt, hogy csak az a cigány pályázhat rájuk, aki nem jár templomba. így fokozatosan fogytak a hivek, s a kormány ezt ürügyül használta a templom lefoglalására. A lelkész felesége, aki minket fogadott, nem remélte,hogy jövőre még itt lesznek. Mikor ezt mondta, zokogás rázta meg. Vigasztalásul azt ajánlottam hogy imádkozzunk együtt érte, férjéért és a cigányokért. Lehajtott fejjel imádkoztunk egy ideig. Mikor felemeltük fejünket, könnyek csillogtak a lelkészné szemében. "Tudja, évekkel ezelőtt biztos voltam benne, hogy nyugaton imádkoznak értünk, de sok éve már, hogy semmit se hallottunk felőlük. Levelet nem irhattunk és tizenhárom éve annak, hogy az utolsó levelet kaptuk tőlük. Azt hittük, már mindenki megfeledkezett rólunk, senki sem tudja, milyen szükségben élünk, és senki ße imádkozik értünk" - mondta az asszony. Sikerült meggyőznöm arról, hogy hazaérkezésem után elegen fognak tudni felőlük, és soha többé nem kell úgy érezniük, mintha egyedül hordoznák terheiket.
