A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

Gyengéden átkaroltam és leültettem egy padra, várva, hogy egyik pillanatról a másikra kitör a roham; de ez szerencsére nem következett be. Lassan-lassan lecsillapodott, de amikor kijöttünk a múzeumból, hangsúlyozta, hogy mégegyszer látni szeretné a képet. "

Hogy mit élt meg Dosztojevszkij a bázeli múzeumban, arról a Félkegyelmű c. regényben Miskin herceg és Ippolit gondolatai tanúskodnak. Holbein "Kiteritett Krisztus"-ának egy másolatát Rogozsinla- kásán megpillantja Miskin herceg és ugyanazokat a szavakat ismétli, amelyeket Dosztojevszkij feleségének mondott Bázelben: "E kép láttán némelyik ember még a hitét is elveszítheti!" Ezután Rogozsinés Miskin az Oroszországban egyre inkább terjedő ateizmusról beszélget. A regény egy későbbi epizódjában pedig a következő reflexió - Ippolit "cikkének" lapjai - utalnak ugyanerre az epizódra: "A kép a keresztről csak az imént levett Krisztust ábrázolta. Azt hiszem, a festők rendszerint az arc szokatlan szépségének még megőrzött árnyalatával szokták ábrázolni Krisztust a kereszten is, a keresztről levéve is; ezt a szépséget még a legszörnyübb kínok ábrázolásában is igyekeznek megőrizni. Rogozsin képén azonban nyoma sem volt a szépségnek... Nagy, nyitott szemefehérje valami halálos, üveges fénnyel ragyogott. De furcsa, hogy ha valaki ennek a halálra kinzott embernek a hulláját nézi, akkor egy különös és érdekes kérdés vetődik fel benne: ha pontosan ugyanilyen hullát láttak a tanítványai, a jövendőbeli főapostolai (márpedig okvetlenül pontosan ilyennek kellett lennie), ha ilyennek látták az asszonyok, akik elkísérték, és ott álltak a keresztnél, meg mindenki, aki hitt benne és imádta őt, akkor hogyan hihették egy ilyen holttest láttán, hogy ez a vértanú feltámad? Önkéntelenül is az a gondolatunk támad, hogy ha ilyen borzalmas a halál, és ha ennyire erősek a természet törvényei, akkor hogyan lehet legyőzni őket? Hogyan lehet legyőzni őket, amikor még az sem tudta legyőzni, aki életében a természetet is többször legyőzte, akinek engedelmeskedett a természet, aki azt kiáltotta: 'Talitha kumi!' - és a leányzó felkelt, 'Lázár, gyere ki!" és a halott kijött? E kép láttán óriási, kérlelhetetlen és néma vadállatnak vagy helyesebben, sokkal helyesebben mondva - bármilyen furcsán hangzik is - egy újabb szerkezetű óriási gépnek rémlik a természet, amely esztelenül megragadott, darabokra zúzott és érzéketlenül, süketen magába nyelt egy felbecsülhetetlenül értékes, nagyszerű lényt - olyan lényt, amely egymaga felért az egész természettel, annak minden törvényével, az egész világgal, amely talán csakis azért teremtődött, hogy ez a lény megjelenhessen rajta. Ez a kép, mintha éppen ennek a sötét, arcátlan és értelmetlenül örök erőnek a fogalmát fejezné ki, a- melynek minden alá van rendelve, és ez önkéntelenül is beleevődnék