A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-12-01 / 12. szám
MÉCS LÁSZLÓ : Karácsony Mesével nagy gyermekszemedben megjöttél újra szent karácsony, jöttél szivekbe sekrestyésnek: gyertyásan gyűljön az öröm. És minden oltár átkot fáklyáz, ökölbe görbül a köröm, vér csurran a karácsonyfánkról, könny gömölyül az új kalácson... Naptámadattól naplenyugtig rendőrszurony feszül az égnek: úgy tartják az álcsillagokkal kicifráit rongyos horizontot... Hol most az angyal ? Az, ki régen az éjen békeszárnyat bontott ? Szuronyban szárnya fennakadt és megfagyott ajkán az ének... Magányom ablakán kinézek a Krisztus-éhes éjszakába, a tél korán jött: kertem mélyén sok megfagyott virág-kisértet bólint és zörren hófödötten és simák, hogy csak félig éltek... A szél futos füttyös bolondként s rugdalja őket pajkos lába... A kerten túl az utcamedre: ott hömpölyög a nagy kloáka : árulkodóknak rothadt szive (mint Sátán szennyes ürüléke) gyűlölködés, gyalázat ömlik sötéten, jaj és nincsen vége és árad mindent elboritón a hosszú a hosszú éjszakába... A bűzös árban mélyen bujkál a jóság szűzi borzadállyal a tiszta szivek kagylójában, mint drága fényű gyöngyvetés... Úgy mennék bujdosó búvárnak s hol gyöngyöt termel szenvedés, mind összeszedném s Betlehembe vinném a három szent királlyal A nagy kloáka ködje kormos : tudom, feljöttél, mégse látszol te Betlehembe hívó csillag! Úgy mennék, s merre, nem tudom... A pásztorokkal, vándorokkal, együgyüekkel egyuton csak mennék, mig elém virulna barmok között a játszi jászol.
