A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-11-01 / 11. szám
31 Ismertem egy öreg hölgyet, akinek megvolt a bátorsága arra a szokatlan dologra, hogy vadidegen embereknek valami örvendetesei mondjon. Ilyenformán; - Ha például a városban bevásárlás közben egy kosarában virágokat áruló fiatal lánnyal találkozott, odalépett hozzá és így szólt: - Milyen jól illik a ruhája ezekhez a virágokhoz! Igazán szép látvány! És mielőtt még a meglepetésében szóhoz sem jutó lán> egyáltalán felfogta volna az egészet, már tovább is ment. Vagy egy gyerekkocsi előtt maradt állva és rámosolygott a mamára; -Micsoda helyes, egészséges gyerek! - Agyerekkocsis mamákkal inkább megtörténik ilyesmi - de mikor az uram még élt - mesélte az öreg hölgy - mindigegy kicsit rosszul érezte magát, ha megszólítottam valakit és úgy tett, mintha semmi köze se volna hozzám. - Borzasztó szokás, - mondta - az emberek bolondnak fognak tartani! De mióta egyszer, egy borús decemberi napon - néhány órával azelőtt temettük el anyámat - egy kis legényke az úton odaszaladt hozzám és izgatottan ezt mondta: - Muszáj elmondanom a néninek valami csodaszépet; ma jön a Kis Jézus, tudja már? - ezóta a pillanat óta megértettem, hogy a szépet, az örömet, bármikor és bárhol találkozunk is vele, nem szabad magunknak tartanunk... Igen, voltaképpen miért vagyunk olyan takarékosak ott, ahol a "pazarlás" mindössze egy becsületes szavunkba kerülne? Mert hiszen feltűnik nekünk, hogy az idősecske kolléganő az irodában, aki mindig olyan "szürkén" jelenik meg, ma világosabb ruhát vett föl és ez igazán jő] áll neki; igen, látjuk (remélhetőleg van még szemünk az ilyesmire is!) és arra gondolunk; ez a ruha csinosabbá, fiatalabbá teszi - de nem mondjuk meg neki. Ha megmondtuk volna, valószínűleg elpirult volna és egész napját jő hangulattal ragyogná be ennek a kicsi örömnek az ajándéka; hisz titokban már attól félt, hogy ez a
