A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-11-01 / 11. szám
20 hogy hívei minden században, a föld minden részén részesedjenek az ő áldozatának gyümölcséből, a szeretetböl, valahányszor eszik és isszák Krisztus testét és vérét. A szentmiseáldoz at és a szentáldozás az a nagy eszköz, amellyel Jézus avilág végéig közölni akarja az emberekkel az Isten és emberszeretet ajándékát. Tavaly már elmélkedtünk arról, hogyan ápolj a bennünk az Istenszeretetet az oltáriszentség. Ma arról van szó,hogy az oltár is zents ég az emberszeretet legfőbb eszköze. Azt is kifejtettem már tavaly, hogy a szentmise egyszerre áldozat és lakoma, és nagy tévedés akár az egyik, akár a másik vonását elhanyagolni. 2. Az egyház történetében mégis voltak idők, amikor hol az egyik, hol a másik vonás került jobban előtérbe a hívek vallásos életében. A múlt században a hangsúly inkább azon volt, hogy az eucha- risztia áldozat, amelyen az ember megrendült hódolattal vesz részt, csöndes, bűnbánó, engesztelő szentségimádással, vagy ünnepélyes, diadalmas körmenettel. Már haladás volt, amikor újra fölfedezték a hívek, hogy az oltáriszentséget nemcsak tisztelni, imádni kell, a szentmise áldozaton nemcsak tiszteletteljes távolságból kell részt venni, hanem közelednünk kell az Ur asztalához és magunkhoz kell venni Krisztus testét a gyakori szentáldozással. Ma még tovább haladunk, vagy inkább visszatérünk az utolsó vacsora eredeti gazdagságához, amikor egyre világosabb lesz előttünk, hogy nem a magányos misehallgatásban, szentáldozásban van az oltáriszentség titka. A szentmise nemcsak az egyének megszentelését szolgálja, nemcsak egyénenként mélyülünk el személyi áhítatban és istenszeretetben, amikor szentáldozáshoz járulunk, hanem testvéreinkkel is titokzatos, szeretetkapcsolatba kerülünk általa. Ezt hangsúlyozza a szentmisének megújított liturgiája és ezt akarják kifejezni a családi otthonokban bemutatott szentmisék is, amikor mindenrésztvevő valóban testvér, rokon, jőbarát, akik egy asztal körül gyűlnek össze a közös kenyértörésre. Nem a túlzásokról beszélek most. Mert a múltban is voltak túlzások, amikor csak az Istennel szembeni tisztes távolságot, hódolatot hangsúlyozták, most is túlzás az, amikor az Isten és az emberek közelségét annyira kiemelik, hogy az már közönségessé válik. A helyes középutat keressük, mely egyaránt kifejezi azt, hogy a szentmise egyszerre egyéni és közösségi áldozat és lakoma, az Isten és ember szeretet eszköze.
