A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-08-01 / 8. szám
30 Az ország más részéből szállítottak ugyan némi készletet, de csak a zsíros gazdák tudták megfizetni az árát. A kis és törpe-birtokosok csak sóhajtoztak. így nézett a tél elé Konta József öt holdas gazda, egyetlen meghagyott lovával, néhány baromfival, egy levágandó disznóval, feleségével és négy gyermekével. A másik lovat és tehenet eladta. Pénzén szalmát, szénát, szecskába való répát és krumplit vett messze vidékről. A megmaradt ló, a Ráró is bizony már nagyon mutogatta az oldalbordáit, mert az adagolás korán megkezdődött és a nyáron sem sok harapnivaló ja akadt. Megérkezett a télapó. Nagy beosztással élt ember-állat egyaránt. Sovány volt mindenki és minden. A karácsonyt mégcsak megünnepelték. Pár napra elfeledték, mit is hoz a jövendő. De jött a január és a február. Mindig több állat tűnt el a faluból, vagy a falu gyomrában, mint mondták, legalább a nép ne soványodjon. Konta gazda néha csaknem elsírta magát, pedig keményvágású férfi volt, amikor Rárőra, a lovára nézett. Csak állt az ólban, lógatta nagy busa fejét. Már nem is nyeritett, ha gazdája jött, mint annak előtte tette. Szegény Ráró! Még ha meg is maradsz, hogy tudsz majd kettő helyett dolgozni? Jaj, Uram Istenem... ! - így beszélt lovához, mintha bizony az értené. Vagy talán értette... ? Szegény lőcsfalvi pap már nem is mert prédikálni a lopásról. Mert mindenki lopott. Igaz, nem aranyat, ezüstöt, vagy drága kincseket, csak egy kis takarmányt állatkáinak. Ahol sejtették, hogy még van, ott nem volt nyugodt alvás. Strázsált mindenki. Az agyafúrt emberi ész mindent kitalált, hogy szerezzen. Akinek még meg volt, az azon spekulált, hogy védje meg a furfangos tolvajlástól. Még a csendőrök is megunták már. Csák legyintettek bosszúsan kezükkel, mikor újabb feljelentések érkeztek. Az egész falut nem vihetik a dutyiba, mégha volna is elég belőle. De az sem volt már. S eljött egy nap, amikor Konta gazda Rárója márcsak vánszorogva mászott a vályúhoz. Egész biztos belepusztul - gondolta gazdája. Tán jobb is vóna fejbekőlintani és elásni, mint nézni a kínlódását. Megvenni már úgy sem veszi meg senki, meg a sintér sem. Mikor apjuk említette a gyerekek sírni kezdtek, a felesége meg majd elájult. Elvesztik a Rárót. Mintha egy kedves családtag haldokolna... Egy reggel aztán megszorította a kantárt a Rárő fején, mert már a feje is mintha összébb ment volna, olyan lötyögős volt rajta a kantár. Fogtaa fejszét,karjára akasztotta és kivezette a lovat az erdő végibe. Odakötötte egy ághoz, hogy agyonüti és eltemeti. Szomorúanlépegetett lova előtt, mintha akasztóiéhoz kísérnének egy haláír aítél-
