A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-08-01 / 8. szám
II Karel. Kedves szomszédom kisleányának nagy nehézsége volt a tanulással, értelmileg nem fejlődött normálisan. Anyja keservesen panaszkodott nekem egy napon; - Nem elég ez, most még apósom is hozzánk költözik. Pedig az aggkori elmegyengülés már nagyon előrehaladott nála. Kérem, nagyon imádkozzék, úgy, mint soha máskor, hogy ne kelljen őt befogadnunk, hanem valamelyik másik rokona vállalja eltartását... Azonban egyik rokona sem tudott vállalkozni erre, s a nagypapa megérkezett. Szomszédasszonyom is a szokásos módon sopánkodott: - Imádkoztunk, de semmi sem történt... Valóban így látszott. Isten azonban valami nagy meglepetést tartogatott ennek az anyának. A kis Karen kezdett kibontakozni a nagypapa társaságában. Úgy látszott, hogy ők ketten tökéletesen megértik egymást és elválaszthatatlanok voltak egymástól. A nagypapa nem bírálgatta Karent, amikor valami nem sikerült neki, és sohasem erőltette őt képességén felül. Elfogadta és szerette őt úgy, amint volt, önmagáért. Órákon keresztül hintázott Karen a nagypapa térdén, s közben hallgatta annak énekét. Karen kezdett beszélni, nevetni, játszani. Ma Karen szinte minden tekintetben teljesen normális és jóllehet az öreg ember már régen elköltözött é világról, a család örökké hálás Istennek, hogy odaküldte őt és hozzásegítette Karent gátlásainak legyőzéséhez. Tévedés tehát azt hinnünk, hogy van meg nem hallgatott ima is. Isten meghall minden sóhajtást, ami feltör szívünkből, de ő sokkal jobban szeret minket, mintsem hogy a mi elgondolásunk szerint teljesítse kérésünket. Gyakran O sokkal jobb megoldást talál. Sose mondjuk azért, hogy "isten nem hallgatta meg imánkat", ha azonnal nem kaptuk meg, amit vártunk Tőle. Imánk hatására mindig történik valami. Ha nem is pont azt kapjuk, amit kértünk, valami olyasmiben fogunk részesülni, ami örök üdvösségünknek sokkal inkább javára válik. Egyre inkább odaláncolva ércem magam az egész emberiséghez, minden emberhez, aki küzd a homállyal. Az emberek problémák százainak megoldását kénytelenek keresni. Reménységöket, bizalmakat, eredményüket, istentagadásukat — mindezt mélyen érzem önmagámban, annyira, hogy az életem egy részét alkotják. Az emberek és problémáik jelenléte hozzásegít ahhoz, hogy Önzésemből, önszeretetemböl kivonjon és visszatartson attól, hogy elfelejtsem Krisztus misztikus testének mérhetetlenségét időben és térben. (P. Yofllaume)
