A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)

1971-07-01 / 7. szám

43

telet elkezdődött, akiknél könyv, vagy jegyzetfüzet volt, magasan tartották maguk előtt, hogy mások is lássák. A jegyzetfüzetbe az énekeket másolták le. így, nyakukat és szemüket meresztgetve énekelt a gyülekezet. Ugyanígy tettek a szentírással is. Most fogtam csak fel, milyen nagy érték a kabátom zsebében lévő szentírásom. Mennyire értékelnék ezek az emberek, ha saját példányuk lenne belőle. - Istentisztelet után bemutatkoztam a lelkésznek. Alig akarta elhinni, hogy Hollandiából jöttem, hiszen eddig le voltak zárva a határok, szinte börtönben éltek. Elmondta, milyen vaskézzel tartja kezében a kormány a vallásfelekezeteket. A lelkésznövendékeket a kormány válogatja mtg, és a lelkészeknek minden két hónapban meg kell újítaniuk engedélyüket. Minden beszédet előre be kell mutatni írásban, jóváhagyásra.

A lelkész megkért arra, hogy a következő istentiszteleten szóljak néhány üdvözlő szót a néphez. Ne prédikáljak, csak közvetítsem feléjük a holland nép üdvözletét. Utána Isten üdvözletét is átadhatom nekik. Megértettem.

Egy fiatal orvostanhallgató tolmácsolta szavaimat. Félóráig beszéltem így hozzájuk. Oly sikeres volt, hogy az orvostanhallgató rábeszélt, menjek el vele még öt másik templomba is, ahol megismételtük ezt. Mindegyik emlékezetes alkalom volt számomra, de különösen a legutolsó. Ez egy kis morva templom volt. Számos fiatal is jelen volt, s abeszédután kérdéseket tettek fel nekem arról, hogy Hollandiában akeresztényekkaphatnak-e jő állást? Feljelenti-e őket valaki a kormánynál, ha templomba mennek? járhat-e templomba valaki és ugyanakkor bejuthat-e egy jó egyetemre?

Minderre nem volt módjuk a vallásos embereknek Csehszlovákiában. Beszélgetésünk végén a fiatalok egyike egy kis jelvényt nyújtott át nekem. Ezüstserleget ábrázolt. Ok a "szenvedés kelyhének" nevezték, s ez volt az egyház jelképe Csehszlovákiában.

Amikor este visszatértem a szállodába, csoportom nem volt ott. Senki sem tudta megmondani, hol rendezték a búcsúvacsorát. Elmentem szokásos étkezőhelyünkre, s éppen szendvicset kezdtem enni, amikor megjelent csoportvezetőnk. Fizetett helyettem s haragosan intett, hogy kövessem. Az ajtó előtt egy állami autó állt, abba tuszkolt bele. Kiderült, hogy a vezetőnk fél napot azzal töltött el, hogy utánam kutatott. Nagyon dühös volt, hogy lemaradtam a csoporttól és biztosított arról, hogy többé nem vagyok kívánatos egyén ebben az országban.