A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-07-01 / 7. szám
4 még beleborzol kicsinye hajába, még eltréfálkozunk, meg becézget- jük egymást, s aztán elcsendesedik, elkomolyodik; Istennel beszélünk -imádkozunk. Az asztalnál is az apa dolga lenne - nem mondom, előimádkozni, de mintegy családja szóvivőjének lenni, mikor az Istentől adományait kérik, vagy hálát ad értük. Tudom, az apáknak nehezükre esik, hogy vallásosnak mutatkozzanak másuk előtt. Ebben többnyire az elmúlt idők szerencsétlen vallásos nevelése hibás. De a mai fiatal apákat már nem nyomja ez a teher. Megragadó fiatal apákat látni, akik minden gátlás, minden görcs nélkül, teljesen magától értetődően imádkoznak az asztalnál a családdal együtt. Az apa azzal is útmutatója lehet a gyermekeknek Isten felé, hogy vasárnap magával viszi őket a templomba. A gyermekeknek a templomban szüleik mellett a helyük. Úgy, ahogyan a család egész héten át közösen él és él át mindent, úgy kell vasárnap is megjelenni Isten előtt. Helytelen, ha - amint falun még gyakran szokásos - ez a családi egység atemplomajtó előtt felbomlik, mintegy "fölnégyelődik"; vízszintesen a kör, függőlegesen a nem szerint. Sok fegyelmezési nehézségnem léteznék a templomban, ha a gyermekek ahelyett, hogy külön padokba zsúfolódnának, szüleik mellett térdelnének, vagy másképpen mondva; több jámborság lenne a templomban, ha a család a templomban is család maradna, az maradhatna. A HIT A valódi emberiét mindig csak a hitben teremtődik meg. Az ember a jelen fölött csak a hitben tud emberileg úrrá lenni. A hit lényegileg „személyelőmozdító” aktus. Nélküle arcátlanságba zuhan vissza az ember jelene. Hit nélkül nincs emberség. De mi is ez a hit? A hit megragadottság attól, amihez az embernek feltétlen köze van... Ez a „feltétlen” valami végső ügy, amely személyi létünk egészét igényli. Ez a hit tehát személyi életünk középpontjában megy végbe... Általa bensőleg megragadja magát létünk, egészen önmaga lesz, teljesen összpontosul. Ösz- szeszedi magát az ember, teljesen kézbe veszi önmagát, hogy maradéktalanul elajándékozhassa. Az ember csak azáltal éli meg igazi mivoltát, hogy teljesen odaadja létét: csak így érti meg, hogy élete még nem zárult le, van valami, amiért érdemes élnie. Akármi is az: szerelem, barátság, szolgálat, felfedezés, munka, párt, életmű, kert. A „feltétlen” ezerféleképpen tud megnyilatkozni. A fontos az, hogy az ember olyan valóságnak adja át magát, amelyet itt és most nagynak és fontosnak él meg, nagyobbnak és fontosabbnak önmagánál. A mi hitünk Jézus Krisztusban gyökerezik. De van másfajta hit is: ezért találkozunk úgynevezett hitetlenekben annyi emberi melegséggel és jósággal, ami megszégyenít bennünket. Aki hisz, fel akarja törni a jelent, hogy legyen jövője. A jelent azonban csak olyan valami törheti fel, ami egyúttal fölülmúlja. Így a lét megnyílik. A jövő lehetségessé, követelménnyé válik. (Boros László: A köztünk élő Isten)
