A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-05-01 / 5. szám
14 ni. Úgy éreztem magamat, mintha hatalmas forgókeréken ülnék, a- mely visszafelé megy, s mi a víz felé közeledünk. Házunk egy öböl magas partján állott. Mikor a föld mozgása kissé megszűnt és körülnézhettem, láttam, hogy a part leszakadt és házunk teteje a víz szintjén fekszik. Arra gondoltam, hogy a víz emelkedni fog és mi nem tudunk sehová se menekülni, mert előttünk meredeken állt a leszakadt part, s egyes részei még tovább szakadoztak. Mindkét gyermeket elfogta a rémület és állandóan azt kiáltozták: - Meg fogunk halni, meghalunk! - Valamiképpen fel kell másznunk a partra, de a gyerekek a rémülettől még járni sem tudtak. Azt ajánlottam, hogy mindnyájan imádkozzunk Jézushoz és kérjük Őt, viselje gondunkat és irányítson minket. Mindkét gyerek abbahagyta a siránkozást, s behunyt szemmel buzgón imádkoztak Hozzá segítségért. Az ima rendkívüli hatással volt mind rájuk, mind pedig énrám, s reményünk éledezni kezdett. A következő húsz perc lidércálomnak tűnt fel, amint ide-oda járkáltunk a hóban, mezítláb, a metsző hidegtől sajgó lábakkal. Hirtelenül egy ember jelent meg a parton, magasan fölöttünk. - Segítség! - kiáltottunk feléje. O visszakiáltott, hogy elmegy s keres egy kötelet. Amíg vártunk, most vettem csak észre, hogy bőrig átáztunk a hóban fekvéstől. A gyerekeket rázta a hideg és ajkuk kék volt. Végre megjelent vagy hat-nyolc ember a part tetején. Egyikük leereszkedett a part egy kevésbé meredek részén, s mikor hozzánk ért, levette gyapjú kiskabátját és Annát beburkolta vele. Majd pedig Dávidot karjába véve megindult velünk, vezetve minket a kötél mellett. Mikor a szakadék felső széléhez értünk, az emberek megragadtak minket és felhúztak. Egy ránk váró autóba tuszkoltak minket. Mikor megmentünket kerestem, hogy köszönetét mondjak neki, ő már eltűnt. Ott volt azonban szomszédasszonyunk, elfehéredett arccal. Öt gyermeke közül kettő eltűnt. Egy barátunk házába vittek minket. Ott mindnyájunkat pokrócokba burkoltak, de a ház hideg volt és még egy meleg teát sem tudtak készíteni nekünk. A pokrócokba burkolózva az anya a rádiót hallgatta a gyerekekkel. A rádió bemondta, hogy abban az utcában, ahol ők is laktak, minden ház romba dőlt. Az egyetlen ideggyógyászt, szomszédjukat, akinek két gyermeke mégmindignem került elő, állandóan hívták a kórház
