A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)

1971-04-01 / 4. szám

42

doskodtak, hanem még ruhát is szereztek neki. Nem egyszer megesett velük, hogy ők maguk sem tudták, honnan szerezzenek élelmet, vagy ruhát a rászorulóknak. Bíztak azonban Istenben, hogy idejében minden megérkezik. Nem is csalódtak. Vagy valamelyik szomszédjuk hozott nekik váratlanul ennivalót, "arra az esetre, ha nem lenne ma kedvük főzni", vagy pedig régi adósságát törlesztette váratlanul valaki.

Csak néhány napig akartam Hopkinsék segítségét igénybe venni, míg megkapom a munkaengedélyt és elhelyezkedek. Noha ismételten .elmentünk Mr. Hopkinssal a munkaügyi minisztériumba, az engedélyt sohasem kaptam meg. így náluk rekedtem, s hogy valamihasznomat vegyék, elkezdtem házimunkát végezni; takarítást, mosást,vasalást, főzést. Mindezt már otthon megszoktam. Ókét ez nagyon meglepte, s mindjárt meg is kértek, maradjak ott családtagként. Ók gyermeküknek fogadtak, én pedig szüleimnek tekintettem őket.

Mr. Hopkins a város másik részén egy utcai szobát nmissziőshely- ségnek rendezett be. Bárki betérhetett oda, akinek valami segítségre volt szüksége. Jöttekis időnként. Naponta meghatározott időben ájta- tosságotis tartottnekik, kis beszéddel. Ezt hűségesen akkor is megtartotta, ha senki sem volt rajtunk kívül a szobában. Mikor megemlítettem neki, hogy ezt furcsállom, nevetett. - Várj csak, - mondotta - mielőtt hazaérnénk, találkozunk valakivel, akihezez a beszéd szólt. Istennek megvan a maga ideje és helye, mi nem erőszakolhatjuk őt...

Valóban, még útközben találkoztunk valakivel, akinek Mr. Hopkins elmondta 40 perces beszédjének befejező szavait. Aznap éjjel én megint a kandalló előtt aludhattam, de reggelre gazdáim egy új meg- térőt szereztek a kereszténységnek.

A szemináriumban.

Végre levél érkezett számomra Glasgowból, hogy megüresedett egy hely, mehetek már ez év őszén. 1953. szeptemberében búcsúztam el Hopkins éktől.

Glasgowban már nehézség nélkül megtaláltam az iskolát. Egy kétemeletes sarokház volt. Bejáratán a felírás: Higgyél Istenben... ! Tudtam, hogy ez az iskola főcélja; megtanítani a növendékeket mindarra, amit a hitről elsajátíthatnak. Könyvekből, másoktól, saját tapasztalatukból.

Barátom, Kálmán nyitott ajtót kopogtatásomra. Miután szívélyesen üdvözöltük egymást, megragadta csomagomat és felvezetett szobámba. Bemutatott három szobatársamnak, megmutatta a tűzlétrát, körülvezetett a házban, amelyben 45 fiatalember és leány készült hi-