A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)

1970-02-01 / 2. szám

24

P. Vass György, S.J.

,•% 1ERTÜIÍ1K

A történelmünket alkotó emberi személy létének legjelentősebb percében - életünknek ebben a határhelyzetében megtaláljahelyes magatartásának legvonzóbb ideálját: a szentet. Ez volt előző cikkünk (A Szív, 1970. január) végkövetkeztetése. Láttuk, mennyire a mi korunk emberének benső vágyaiból pattant ki ez az elgondolás, hogy szentjeink alakját új fényben szellemi életünk kérdéseinek tűz- pontjábahelyezze. De láttuk azt is mennyire megfelel a szentek eszménye várakozásunknak; aszenteK egyénisége számunkra veszélyeztetett kultúránk fenntartásának és továbbépítésének legmegbízhatóbb útját nyilatkoztatta ki - a szabadság és béke útját, mely az ember számáraösszekapcsolja az evilági, múlandó értékeket a múlhatatlanokkal.

Ha azonban a szentek történeti valóságát szemléljük, valamint azt a fényt, mellyel történelmünk a szenteket körülvette, akkor kénytelenek vagyunk eddigi eszméinket egy újabbal gazdagítani. A szent alakja lényegesen egybekapcsolódik a vér tanús ág benső élményével. Ne feledjük el, hogy az első keresztény évszázadaink csak a vértanúkat tartották szenteknek. Ezért látjuk korai keresztény irodalmunk emlékeiben, ókori keresztény generációink kultuszában a törekvést, mely a jelentősebb keresztény egyéniségek életét - még néha a valóság ellenére is - a vértanúság dicsfényével vélte legmél- tóképpen koszorúzni. Számukra egyszerűen a szent = vértanú, és a vértanú =» szent.

Ebben az írásunkban ennek a ténynek bölcseleti alapját próbáljuk megadni és megvizsgáljuk a vértanúság jelentőségét és következményeit jelen beállítottságunk számára.

Elmúlt évtizedeinkbölcseleti művei, valamint művészetünk témái nem szűnnek meg hangsúlyozni emberi létünk letagadhatatlan tényét; a halált. Néha úgy látszik, és méltán, - hogy létünk ehhez a momentumhoz vezet, emberi életünk erői ebbe a beteljesülésbe fejlődnek. Létünk a halálra irányul. Ez a felfogás a maga történeti igaz