A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)

1970-07-01 / 7. szám

2

mindenönző beállítottságunkat, énközpontiságunkat. - Ne álljunk meg a rászánásnál, hanem hajtsuk is végre!

Mindenekelőtt elméletben lássuk át ennek abszolút szükségességét, hogy a gyakorlatban ne riadjunk vissza sem a tényleges, sem a képzelőerőnk által felnagyított áldozatoktól.

Ha komolyan kívánunk szeretni, ha a szeretet egyéniségeivé kívánunk átalakulni, akkor feltétlenül fel kell számolnunk énközpontiságunkat, önző énünket. Az önzés és önzetlenség két ellentétes pólus. Ha az egyiket vállaljuk, a másikat okvetlenül fel kell áldoznunk.

Igen nagy kár lenne, ha pontosan mi, akik mégiscsak többre törekszünk, a több helyett elakadnánk a kevesebbnél, a felfelé ívelés helyett az önmagunk körüli topogást választanok. Még nagyobb kár lenne, ha nem a jó terjedne általunk, hanem a rossz; nem a szeretet, hanem az önzés. Már az is veszteség, ha a jó nem olyan mértékben hullámzik tovább rajtunkkeresztül, amint az tőlünk tellene; ahogy azt mások várják tőlünk, nem utolsósorban maga az Úristen.

Ha elmélyedünk ezekben és a következő gondolatokban, akkor feltétlenül vállalnunk kell önző énünk halálát. Igaza van Jézusnak, amikor megállapítja: - Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt... (Mt. 16, 25).

Tulajdonképpen már nem is gondolkozhatunk énünk halálának vállalásán, hanem azon, miképpen hajthatjuk azt végre amúgy igazán. Már nem egyszer ajánlottuk fel szívünket az Istennek, de egészen még nem sikerült azt átadnunk.

Felajánlásunk őszinte volt ugyan, de tudatalatti világunk sokszor fél, vagy tudatos énünk is ragaszkodik önző előnyeihez és titokban vagy nyíltan szabotálja igaz és szent elhatározásunkat.

A szeretet győzelméért tehát utánanézünk bűnös önzésünknek, felkutatjuk rejtett formáit, álokoskodását, mesterkedését. Szívós kitartással megfigyeljük érvényesülésének módját, miképpen csapja be jobbik énünket, hogyan mesterkedik, hogy még mindig él, sőt virul és néha teljesen megbénítja önzetlen szeretetünket.

Mindennek érdekében olyan aszketikát keresünk és olyan lelkivezetőt választunk, aki nemcsak fellelkesít bennünket a fentiek teljesítésére, hanem rá is vezet az önelemzésre és ezen keresztül a helyes és mind teljesebb önismeretre. Kincset ér az olyan lelkiatya, aki a szeretet egyéniségévé alakít bennünket!