A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
29 vonalamár annyira felülemelkedett a történelem és természetes korlátjaink világán, hogy az isteni világ jelenségei kísérik lépteiket, ahol az a törvény, ami a mi világunkban a csoda. Ok nemcsak eszményi hősök, vagy emberileg teljesen szabadok, hanem belevezetik emberi létünket Isten csodás Valóságába, mely a történelem felett áll, és mégis ezt a történelmet alkotja. így lesznek a szentek történelmi tudatunk határhelyzetének legtökéletesebbkifejezői. Bennük villan fel emberi szabadságunk egyetlen járható útja; szabadulás korlátjaink szűk börtönéből. Bennük villan fel határhelyzetünk dilemmájának egyetlen megoldása; a béke, a békés megnyugvás annak az Erőnek birtoklásában, mely történelmünket végső fokon irányítja. És ez az erő; Isten. Ha tehát kultúralkotásunk csődjében és bizonytalanságában a szenteknek alakja hívja fel újra és újra figyelmünket, nem kell csodálkoznunk. - Az egyedül igazi kultúralkotók - a szentek! Ha ugyanis az emberi kultúra legbensőbb vágyaink sokrétű megvalósításában áll, akkor ezen a téren a szentek alkottak legtöbbet, mert megmutatták az emberiség legbensőbb vágyaira - a szabadság és békére vezető út lehetőségét. Sőt mi több: kapcsolatba hozták az emberiséget ennek a legigazibb birtoklásnak örök forrásával, -az Istennel. Szinte természetes ésszel következik ebből a régi tanítás igazsága; a szentek, mint köz ve ti tők állnakfélénk és gyenge próbálkozásaink mellett, hogy mint isteni erőnek birtokosai segítsenek mindannak elérésére, amit ők már megvalósítottak. Ebből következik az is, hogy ők mélyebben élnek és hatnak lelkünk legmélyebb tudatos vágyainál bennünk, még akkor is, ha elfeledjük őket. Szent Ágoston örökszép kifejezése szerint, Isten inkább bennünk él, mint személyiségünknek legmélyebb alkotóelemei. Valamiképp alkalmazhatjuk ezt a gondolatot viszonyunkra, mely a szentekkel köti össze történelmünket. A szent alakja ugyanott hat, ahol Isten érinti a kereső és szenvedő emberi lelket; létünk legmélyebb síkján, ahol őszintén többek akarunk lenni, mint csak emberek. Ha emberi történelmünk világos perceiben bele is tekinthetünk ennek az emberfeletti perspektívának méreteibe, mindig ott érezzük az erő mögött gyarló emberi erőtlenségünket. Életünk lendülete - úgy látszik sohasem érheti el az ő magaslataikat. A lehetős ég kapuja azonban mindenki előtt nyitva áll. S ha mégsem sikerül, legalább egyéni történelmünk utolsó órájában valljuk meg magunk előtt: Csak egyet vesztettünk ebben az életben, hogy nem lettünk szentek...
