A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-06-01 / 6. szám
12 ról, hogy a kisbaba agya nem szenvedett kárt. Csak nekem sérült meg kissé az egyik gerinccsigolyám, ami azonban gyorsan fog gyógyulni, mondták. A kórházból férjem felhívta apját. Ó mindjárt az után érdeklődött, hogy vagyunk? Férjem megnyugtatta, bár autószerencsétlenségünk volt, mindnyájan jól vagyunk.- Hála Istennek, - felelte apja. - Majd megkérdezte; - Négy óra tájban volt? Férjem csodálkozva kérdezte: - Honnan tudod? Valami megmondta? - Igen valaki megmondta, - felelte kis hallgatás után az apa. Én pedig közben azon tűnődtem, hogy férjem, aki annyira fáradt volt, és alig tudott úszni, a szájon való felélesztéshez pedig egyáltalán nem értett, hogyan volt képes mindezt oly jól megtenni, amikor szükség volt rá. Életemben most először éreztem át, hogy milyen jó életben lenni. Valamikor ■ Valamikor úgy hitték az emberek, hogy az örökkévalóságból született a múló idő. Hogy az Időtlen Isten helyezett minket az időbe. A történelem a végtelen kis játékának látszott, de a földi szín* pad kulisszái mögül föl lehetett látni az Égig. Az Időtlen Isten teleszőtte a végtelen űrt csillagrendszerek ezüstfonalával és lehet hogy más bolygókra is, de a mienkre embert alkotott, hiszen itt vagyunk. Itt vagyunk és egy időre itt lakunk, de vándorok vagyunk, mert nem maradunk itt. Valamikor még születésünk előtt éltünk az Isten gondolatában és miután megszül ettünk, örökre élünk. Testünk ruháját ha le is vetjük, csak az időt vetjük le. Szeli érnünk, mert Isten örökfényének szikrája, örökké él. Vándorok, feléje megyünk, az időn át az örökkévalóságba. Az ember sorsa az Isten. A történélem az Isten színpada a földön. A színpad összedől egyszer, a szerepek Iejátszódnak. Elmúlik a múló idő. Es nem lesz más mint a múl hatatlan örökkévalóság. Valamikor így hitték az emberek. Ilyen biztonságban éltek. (Cser László, S.J.)
