A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-05-01 / 5. szám
12 tói. Otthentergett a szegény jószág az ól előtt. Átküldte hamar Manci bátyja a leányt a szomszédba Jakabékhoz segítségért. Mikor aztán a "szelet kihengerelték a tehénből", egy gömgölyű nagy rúd segítségével, Manci Jánossal együtt ment egész a kert végéig, ahol megköszönte a nagy segítséget. Ott álltak a nagy eperfa közelében. Mindkettőjük szeme odatévedt a kötél-végekre az eperfa ágain...- Emlékszel még Manci a hintára? - kérdi János legény.- Emlékszem, - válaszolt Manr t pironkodva.- Hát arra emlékszel-e, mv. .^értünk egymásnak, - dobbant meg a legény szíve.- Arra is emlékszem, - sóhajtott Manci.- Hát oszt úgy érzel-e mint akkor, mert én még úgy most is, - kockáztatja meg János.- Úgy érzek én is, de nem egészen!- Hát miért nem egészen? - Manci nem válaszol...- Egyszóval nem jönnél hozzám ha kérnélek?- Nem!- Oszt miért nem?- Mert akkor másképp volt. - Miért lett volna másképp?- Mert te nem tartottad meg, amit ígértél! Erre jó ideig szótlanul álldogáltak. Szemüknéha megint a hinta megmaradt csonkjaira téved.... majd egymásra néztek...- Oszt ha megtartom, hozzám jössz?- Akkor hozzád megyek! így lett Tóth Manciből Jakab Jánosné, Jakab Jánosból pedig lassanként Bor-nem-issza Jakab János, sőt lehetett volna hívni "nemszíja" Jakabnak, vagy "nem-káromkodja" Jakabnak is, de ez nem hangzott volna olyan jó, mint a Bor-nem-issza Jakab János... Hiába a tisztelt falu népének van nyelv-érzéke is. S így érték meg négy gyermekükkel az ezüst menyegzőt ugyannak az öreg eperfának terebélyes lombsátora alatt, melyen valamikor együtt hintázgattak. S most az emlékezés érzelmes felhőin át nézték az ágakról lelógó kö- tél-csonkokat, boldogéletüknekbeszédes emlék-jeleit. S mikor a titok nyitja felpattant az összegyűlt vendégsereg szeme, de még a lőcsfalvi pap szeme is szüntelenül odatévedt a lefityegő kötélvégekre, melyek ilyen érdekes históriát rejtegettek magukban évtizedeken át, Ki is_gondolhatta_volna ?! _ HALOTTUNK, Dr. Julius Foris, Columbus, Ohio • R.I.P.
