A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)

1970-04-01 / 4. szám

34

szakadéktól. Nyögésekethallottam. Tehátmásokis túlélték a szerencsétlenséget 1

Noha nyakam és vállam fájt, mégis tudtam mozogni. A hideg elképzelhetetlen volt. Minden testi-lelki erőmet kiszívta, mégis oda- botorgáltam a roncshoz. Térdre rogytam és azt kérdeztem Istentől, miért engedte meg, hogy átéljem ezt a borzalmat.

Ebben a pillanatban segítségért kiáltott valaki. Most már tudtam, miért maradtam életben. A személyzetből ketten meghaltak. Ketten eltűntek. Egyharmadika kezem között halt meg, amikor are- pülőgép maradványaihoz vittem. A többi négy súlyosan megsebesült, de valahogyan sikerült őket a repülőgép farokrészébe bevinnem. Most azonban valamit tennem kellett, hogy a szelet és a havat kirekesz- szem, különben a hó elborít mindnyájunkat.

Megpróbáltam behajtani a repülőgép szakadozott fémburkolatát. Kezemet alig tudtam használni. Nem volt előg erőm hozzá. Mégis egész idő alatt az a rendkívüli érzés vett erőt rajtam, hogy nem vagyok egyedül, velem van az Isten, és segít engem. Valahányszor elhagyott az erőm, azt mondtam: - Istenem, mindent megtettem, amire egyedül képes vagyok, most Neked kell segítened... Akkor ismét próbálkoztam vele és sikerült.

Kezem okozott a legtöbb nehézséget. Annyira meg volt fagyva, hogy csak kampókként tudtam használni. Összeszedtem annyi ejtőernyőt, amennyit csak találtam, - azt hiszem kilencet - és kibontottam őket. Betakartam vele az élőket és igyekeztem kívül tartani velük a szelet, amely állandóan jéggel borított minket, s közben lassan lökdöste a roncsot a jégszakadék felé.

Besötétedett. A hőmérsékelt 10 fok Fahrenheitre csökkent. Az egyik ember egész éjjel jajgatott. Másnap meghalt.

Tudtam, repülőgépek keresni fognak minket. De azt is tudtam, hogy a sötétben semmiképpen sem tudnak ránk akadni. Amikor pedig kivirradt, köd és fagyos pára burkolta be a hegyet, amelyen mi voltunk. Az egyik sebesült próbálta a hordozható rádió áramfejlesztőjét tekemi, hogy jelet adhassunk a repülőgépeknek, amelyek motorját időnként hallottuk. Amint teltek az órák, tudtam, hogy tennem kell valamit. Repülőszerencsétlenség után a gép mellett kell maradnunk. De nem volt sem élelmünk, sem vizünk. Én vagyok az egyetlen, aki mozogni tudott. Ha még tovább várok, én is túl gyenge leszek ahhoz, hogy bármit is tegyek. Amellett a szél is erősödött, s mind közelebb tolta a roncsot a szakadékhoz.

Tervem roppant egyszerű volt; próbálok lecsúszni, lemászni a hegyről,amíg kijutok a ködből. Ott igyekszem jelet adni egy repü-