A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-08-01 / 8. szám
I 32 A SZERETET CSODÁJA 8. Karen szüleit állandóan foglalkoztatta a gondolat, hogyan biztosítsák leányuk iskoláztatását. Szerencsére egy hasonló betegségben szenvedő ügyvédnő összeállította azoknak az állami törvényeknek a jegyzékét,amelyek a testi fogyatékosságban szenvedőkre vonatkoznak. Ebben felfedezték, hogy az ilyen gyermekek számára az iskolaigazgatók kijelölhetnek egy házitanítót és a költségeket részben a város, részben pedig az állam viseli. Hamarosan meg is állapodtak az iskolaigazgatóval abban, hogy hetente háromszor egy órára valaki elmegy lakásukra és oktatni fogja Karent. Nagy megkönnyebbülést okozott a szülőknek, hogy ily megértésre találtak az iskolaigazgatónál, mert előzőleg sok keserves csalódásban volt részük, amikor az ilyen gyermekek taníttatását sürgették az állami hivatalokban. - Mi értelme taníttatni őket, hiszen sosem fognak munkát kapni! - mondta az egyik hivatalnok. A másik még ridegebben fogta fel a dolgot: - Semmi értelme sincs annak, hogy olyasmit tanuljanak, amit nem tudnak értékesíteni. Ez túl sokba kerül. Se nekik nem éri meg, se nekünk... - Ezeknek a hivatalnokoknak halvány fogalmuk sem volt arról, hogy a művelődés önmagában is értékes. Arról se tudtak, hogy nagyon sok testileg fogyatékos egyénképes a munkára és önellátó s nem élnek az állam terhére. Egy hét múlva megérkezett a tanítónő. Nem a legszerencsésebb választás volt. Munkáját minden érdeklődés nélkül, unalmasan, sértődötten, sőt ellenséges lelkülettel végezte. Szerencsére két hónap után nem jelentkezett többé... Nem sokat reméltek utódjátólsem, aggodalmuk azonban felesleges volt. A második tanító eszményi volt, nála jobbat választani sem tudtak volna. O volt az iskola lélektan tudósa és külön képzettséggel rendelkezett a győgy-tanítás terén. Három iskolát látott el és csak fárasztó munkája elvégzése után, délután 5 és 6 között tudott Karennal foglalkozni. Ebben az időben Karen is fáradt volt már, hiszen számára a járás felért a kötéltáncos mutatványával.
