A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)

1969-07-01 / 7. szám

23- Hát bizony, ez már régen volt. Nincs talán valami panaszuk a sír miatt, vagy segíthetek valamiben?- Kedves jó Főtisztelendő Uram, csak szeretnénk valakivel kibeszélgetni magunkat. Nincs kivel mással. Anyjukommalmár nagyon egyedül vagyunk ezen a világon...- Csak ki vele! - bátorítja őket a lőcsfalvi pap, ha ez segít magukon, szívesen meghallgatom...

Az öreg asszony ismét sírni kezd.- Ne sírj, Margit, - szól rá az ura. - Majd a főtisztelendő Úr meghallgatja a bánatunkat!

Az öreg Lengyelék bánata pedig a következő: (Megszakítás nélkül hallgatta végig a pap, csak az asszony sírt néha-néha bele az elbeszélésbe).

/- En Ikervárból szakadtam ide. Itt ismertem meg azénMargi- tomat és megházasodtunk. Akkor még más pap volt itt. Itt a sógornál laktam és mint géplakatos az apátságnak is dolgoztam. Ahogy múlt az idő, a család is szaporodott. Nyolc gyermeket adott nekünk a jó Isten. A legöregebb, a fiúnk elment a háborúba, nemsokára visz- szais jött, ide a temetőbe. Meghalt egy lányunk is. Hat élő gyerek van. Már mind felnőtt. Családosak. Kirepültek a fészekből és mi a két öreg egyedül maradtunk. En már nyugdíjban vagyok, mert a villany-gyárbanelőmunkásvoltam. Es most csak szomorkodunk magunkban.

Mondom sokszor a feleségemnek: - Hát érdemes volt? Elfogadtuk a gyermeket. Felneveltük őket nagy keservesen, mert nagy család, nagy gond. Es minél több jött, annál kevesebb jutott mindenkinek mindenből. Tudja, Főtisztelendő Úr, hogy van az ilyen családban. Amikor a fiam elvitték a háborúba, azt mondták; a haza hívja! Hát mit ad nekünk a haza? Csak visz, visz, visz... Elvitte a fiam, elvitte a megtakarított pénzem hadikölcsönbe s amit visszakaptam egy skatulya gyufára volt elég. Még most keserves nyugdíjamból is visz... Kis házam után, amit összespóroltunk feleségemmel, mind nagyobb és nagyobb adót vetnek ki... Mikor a többiek nőttek azzal vigasztaltuk magunkat: - Milyen jó lesz. Tisztességben megöregszünk és ott lesz a sok gyerek, unoka. Majd öreg korunknapsütésé- ben elpihengetünk.. .

Megnőttek. Kirepültek a f é s ze kből... Mi magunkra maradtunk. Tudja, hogy unokáinkat már két éve nem láttuk. Ha mink el nem megyünk most, tán nem is láttuk volna őket...

Hát lássa, még ebben is csalódtunk. Igaz, megvan amaguk gondja, ahogy nekünk is megvolt. De hogy lehet elfelejteni azt a sok ál