A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)

1969-07-01 / 7. szám

23- Hát bizony, ez már régen volt. Nincs talán valami panaszuk a sír miatt, vagy segíthetek valamiben?- Kedves jó Főtisztelendő Uram, csak szeretnénk valakivel ki­beszélgetni magunkat. Nincs kivel mással. Anyjukommalmár nagyon egyedül vagyunk ezen a világon...- Csak ki vele! - bátorítja őket a lőcsfalvi pap, ha ez segít ma­gukon, szívesen meghallgatom... Az öreg asszony ismét sírni kezd.- Ne sírj, Margit, - szól rá az ura. - Majd a főtisztelendő Úr meghallgatja a bánatunkat! Az öreg Lengyelék bánata pedig a következő: (Megszakítás nél­kül hallgatta végig a pap, csak az asszony sírt néha-néha bele az el­beszélésbe). /- En Ikervárból szakadtam ide. Itt ismertem meg azénMargi- tomat és megházasodtunk. Akkor még más pap volt itt. Itt a sógor­nál laktam és mint géplakatos az apátságnak is dolgoztam. Ahogy múlt az idő, a család is szaporodott. Nyolc gyermeket adott nekünk a jó Isten. A legöregebb, a fiúnk elment a háborúba, nemsokára visz- szais jött, ide a temetőbe. Meghalt egy lányunk is. Hat élő gyerek van. Már mind felnőtt. Családosak. Kirepültek a fészekből és mi a két öreg egyedül maradtunk. En már nyugdíjban vagyok, mert a villany-gyárbanelőmunkásvoltam. Es most csak szomorkodunk ma­gunkban. Mondom sokszor a feleségemnek: - Hát érdemes volt? Elfogad­tuk a gyermeket. Felneveltük őket nagy keservesen, mert nagy csa­lád, nagy gond. Es minél több jött, annál kevesebb jutott mindenki­nek mindenből. Tudja, Főtisztelendő Úr, hogy van az ilyen család­ban. Amikor a fiam elvitték a háborúba, azt mondták; a haza hívja! Hát mit ad nekünk a haza? Csak visz, visz, visz... Elvitte a fiam, elvitte a megtakarított pénzem hadikölcsönbe s amit visszakaptam egy skatulya gyufára volt elég. Még most keserves nyugdíjamból is visz... Kis házam után, amit összespóroltunk feleségemmel, mind nagyobb és nagyobb adót vetnek ki... Mikor a többiek nőttek azzal vigasztaltuk magunkat: - Milyen jó lesz. Tisztességben megöreg­szünk és ott lesz a sok gyerek, unoka. Majd öreg korunknapsütésé- ben elpihengetünk.. . Megnőttek. Kirepültek a f é s ze kből... Mi magunkra marad­tunk. Tudja, hogy unokáinkat már két éve nem láttuk. Ha mink el nem megyünk most, tán nem is láttuk volna őket... Hát lássa, még ebben is csalódtunk. Igaz, megvan amaguk gond­ja, ahogy nekünk is megvolt. De hogy lehet elfelejteni azt a sok ál­

Next

/
Thumbnails
Contents