A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)

1968-02-01 / 2. szám

26

Az órák kismutatója akettesen, nagymutatója a tizenkettesen áll. Két óra van ebéd után, szieszta ideje. A föld is pihen. Napfénybe takarózik és álmában hallgatja a madarak énekét. Haján, a fákon végigborong a szél. Félig lehunyt szeméből az óceánok álmos tükre pislog. Hanyatt fekszik a mindenségben és hortyog. Mindenkövér jó, - jut eszembe a régi mondás és csak meg kell nézni a földet; milyen potrohos öregúr! Dehogy haragszik. Csendesen szendereg, és mosolyog.

A szieszta azonban rövid, ébredni kell. Lábra áll a föld és megindul nyugat felé. Eddig magasan járt, megizzasztotta a nap melege. Törli a homlokát és lefelé indul, hogy elérje hűvös nyugalmát és lefeküdjön aludni valahol nyugat határán.

Csendesen lépdel. Tudja az utat. Nem először jár erre. Nem néz körül az Űrben. Ez a kis út, amit mindennap megtesz, ismerős neki. Kívülről tudja, milyen szürke a végtelenség birodalma.

Kötelességtudó, jó hivatalnok a föld. Eszébe sem jutna a lázadás. Nincs kedve kitömi, más utakra lépni. Majd ha parancsa lesz, megteszi.

Lépkedés közben végignéz magán a föld. Meg van elégedve magával. Arca fényes, telt. Nincs rajta hiba. Eszre sem veszi, hogy a rajta rajzó emberek ijedten húzódnak össze, vadul háborúznak és vért csapolnak egymás testéből.

A földnek ez nem nagy dolog. Csak az embereknek, mert ők nem látják úgy a mindenséget, mint a föld. A föld másként látja. Nem figyel a háborúkra, de megnézi, hogyan melegszenek az eszkimó gyerekek a pirosfényű jégkunyhók előtt. És megnézi, hogyan játszanak a leopárdok India őserdejében. Azt is megfigyeli, hogyan taszítja ekéjét földbe a kínai gazda. Egy pillanatra megállt: Valami történik, ami rendkívül fontos. Tavasz van, koratavasz és Európában, egy havas erdő olvadó locspocsa alól kidugja fejét az első hóvirág.