A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1968-12-01 / 12. szám
29 Maga Krisztus kijelentette: Az Atya tudja, mire van szükségünk, tehát nem az Istent értesítjük, amikor imádkozunk, ellenben gyakoroljuk kegyelmet áhító vágyunkat, hogy így kifejezzük törekvésünkko- molyságát és a magunk részéről megtegyük, ami telik tőlünk. A világ lelki légköre telítve van kegyelmi erővel, csak az emberek nem kívánják elfogadni azt, tehát nem is kérik, viszont az imádkozó létrehozza magában a kapcsolatot e bőséggel. Isten nem szóval beszél a dobhártyánkra, ellenben az erő tényeiben válaszol könyörgésünkre, így lesz az imádság ennek kifejezése, hogy valaki szenvedéllyel szereti az igazi életet, amelynek vezére Krisztus. Ennek az erőnek a fénye bizonyítja, hogy az élő Isten működik bennünk, mi pedig ugyanakkor bemegyünk az Istenbe, mint avilai Teréz szokta mondani. Csodálatos meglepetés ragadja meg a szívet és féktelen öröm lobban föl benne, amikor valaki először látja meg, hogy Isten bennünk mindenható. A Végtelenre tárul a lélek, egész lényünk hallatlanul kitágul, óriási bizonyosságot érez, amikor kiszabadul a végesség korlátáiból és tapasztalja magában a fölfokozott könnyebbséget a jóra. Nem hat már rá a bűn sötét varázsa, sőt undorodik tőle, mint a mocskoló szennytől és ragályos fertőzettől. Egyes szentekben a bűn közelsége érzéki csömört váltott ki. Az ilyen erkölcsi biztonság nem a természet műve, mivel ezt magától megszerezni nem képes. Ezzel együtt jár valami teljesség érzete, amely azelőtt ismeretlen volt. A kegyelem hatásából eredő megistenülés ez; válasz az ősi sóvárgásra, amelyet a Teremtő gyújtott bennünk, amikor saját képére alkotta az embert. így lesz az életből valóban isteni történet, amelyhez képest minden kaland szürke unalmasság. Az ilyen lélek aztán örül minden nehézségnek, hiszen az csak próbaköve az új bátorságnak, amelyet Isten gerjesztett benne és alkalom új győzelemre, a- melynek dicsősége Istené, érdeme pedig a miénk. Amíg azonban a földön él, az ilyenhívőnek is van kísértése; felsőbbrendű lénynek, Istennel telt óriásnak érzi magát a többiek, a vaksággal veszködő parányi törpék fölött s azért kell magát határtalan alázattal vérteznie, mindenki szolgájává szegődnie, nehogy saját nagyságától kárhozatba szédüljön. Ezeknek kiáltja Sz. Pál; Mid van, amit nem kaptál? így értjük meg kissé Labre Benedeket, aki a szemétdombon keresgélte ösz- sze napi élelmét; Néri Fülöp pedig Róma legnépesebb utcáin sétált bogáncsból kötött csokrot szagolva, hogy mindenutcagyerekkicsúfolja mint bolondot. Mások meg annyira mentek a szent őrületben, hogy a betegek sebeiből szájukkal szívták ki a gennyet és csókolva ölelgették a bélpoklosokat. Biztosan erre is áll, amit Prohászka szokott mondani a kegyelemről és az isteni élet nagyságáról; Aki nem érI
