A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1968-12-01 / 12. szám
5 Azon SL szent éjszakán sokféle ember álljakörül a betlehemi jászolt. Eljönnek sietve a mindennapos hűségesek. Közöttük elvegyülve Isten házának ritka vendégei. Van, aki csak úgy betévedt. Ót nem a csillag lobogó fénye vezette, nem az angyali énekszó ébresztette. De hallott valamit, eljött hát körülnézni. Azután ismét eltűnik majd az éjszakában. Kísérőkis akadnak; egy buzgó feleség, ámuló gyermek, szerelmes lány nyomában egyszercsak ideértek. Azután itt vannak a didergők is, kik már régóta elhidegült szívvel járnak az úton. Jó lenne felmelegedni, hacsak egy órácskára is újból megérezni azt a jóleső, gyermekkori, otthonos meleget. Hátha most, hátha még egyszer... Egyszóval; itt van az egész egyházközség. Úgy, ahogyan vagyunk, amilyenek vagyunk a hétköznapokon is, az egész nagy Anyaszentegy- házban. Nézegetjük egymást, vizsgálgatjuk, méregetjük a másikat. Most is csak a magunk látásával és mértéke szerint s még ezen szent éjszakán sem úgy, ahogyan a jászolban nyugvó Kisded néz reánk; a szeretet egyenletes melegével, biztató mosolyával, megbocsátó irgalmával. Az ének hirdeti: megnyílt az ég, az Ige megtestesült. De még ebben az örömteli órában is, hogy meg tud zavarni bennünket a jászolában fekvő Gyermek egyforma tekintete. Hát miért nem szólítja legalább most oda - egészen közelébe, az első sorokba, a főhelyekre - a legigazabbakat, a leghűségesebbeket, a legjobbjait Isten népének? Akik mostanában egy kicsikét
