A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)

1968-11-01 / 11. szám

5

Ezeken az estéken olyan volt a kis temető, mintha a nappali megvilágítás egy-két órával tovább tartana. A vasútpartonis látni lehetett az imbolygó parányi fényeket s a sírok közötti emberi árnyakat.

De ez még november elején volt. Azóta beköszöntött az igazi ősz, ám esténként most is felcsillan egy mécses a temetőben. Egyetlenegy. Tétován ingadozik lángja a szélben, de kitartóan ég, mint a jánosbogár lámpája a nyárestéken.

Azon a síronnyáron mindig egy kis virágcsokor virít befőttes- üvegben. Minden harmadik nap friss virág.

Kerítés már rég nincs a temető körül. Letaposták, akik nap- ról-napra erre rövidítik meg az állomás felé vezető utat. Egykét lépés hát és odaóvakodom a sír mellé. Vajonki lehet a magányos mécses birtokosa?

Tízéves kisfiú. Óvakodva, takargatva fogja a mécsest, nehogy elfújja a szél. Arccal fordul a keresztnek, kicsit összehúzózkod- va áll, biztosan fázik. Amikor odalépek mellé, nem látszik rajYi riíflrsokor a síron

ta meglepetés. Egy ideig még némán, csendesen várakozik, aztán elfújja a mécsest, pár bizonytalanlépést tesz a hirtelen ránkszakadt sötétségben, s amikor rálel az ösvényre, csendesen, kérdezés nélkül beszélgetni kezd.- Édesanyám fekszik itt. Ahogy ott állok a sír mellett, csak nézek magam elé, s hirtelen mintha érezném az arcomon a simítását. Sokszor csak azért jövök ide, hogy megsimogasson.- Az iskolában most tanultuk Kőműves Kelemennét. Amikor a tanárunk ezt a sort olvasta: - Édesanyám, szólj már egyet hozzám! - Elkezdtem sírni. A többiek csak néztek, de a tanár bácsi talán megértette a dolgot, mert odajött és rátette a kezét a fejemre. Jó meleg keze volt.- Azóta valahogy úgy érzem, hogy az édesanyám is be van falazva ide, de beszélgetni így is tudunk.- Holnap hozok neki friss virágot. Most még van virág. De télen is szerzek mindig újat, mert nagyon szerette a virágot.

T