A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1968-06-01 / 6. szám
12 m. i iK i i m i Mini Mindig úgy gondoltam, hogy a vakoknak nagyon szomorú az élete. Nem szeretném most ismételgetni azokat a lehangoló mondatokat, amelyekkel a szemük világát vesztett emberek sorsát szokták jellemezni. Miért írok mégis erről? Mert találkoztam egy fiatal vak férfival, amint éppen fehér botjával ügyesen tapogatózva kereste az átkelőhelyet az úttest egyik oldaláról a másikra. Felajánlottam segítségemet és azalatt a néhány lépés alatt, amíg a villamos megállóig elkísértem, a jótett már meg is kapta jutalmát. Beszélgetésünkből ugyanis egy nagyon érdekes egyéniség rajza bontakozott ki. Kiderült, hogy utolsóéves jogász. Vizsgáról jött, ahol éppen úgy tételt húzott, mint a többiek és a kérdésre, amelyre az előadáson készített jegyzetek alapján, illetőleg magnetofon segítségével készült fel, kitűnően megfelelt. Kiderült, hogy az általános iskolától kezdve, amelyet a Vakok Intézetében végzett, a középiskolán keresztül minden vizsgáját kitüntetéssel tette le. Természetes ezek után, hogy nem érzi magát a társadalom csökkent értékű tagjának. Tele van ambícióval, ügyvéd szeretne lenni, folytatni akarja annak a négy vagy öt vak jogásznak a munkáját, akik már különböző beosztásokban dolgoznak. Hálás szavakkal emlegette a magnetofont, tanulmányai végzésében a legjobb segítőtársat, a rádiót, amely a szórakozást nyújtja és nem utolsósorban azokat az embereket, akik az eddig elért eredményekben segítő kézzel támogatták. Néztem az arcát, amely kiegyensúlyozottságáról, megelégedettségéről tanúskodott. Azután felsegítettem a villamosra és sok sikert kívánva, elbúcsúztam tőle. A szálak azonban, amelyek e rövid beszélgetés alatt szövődtek, nem szakadtak el. Kellemes hangja továbbra is a fülemben csengett és tanított. Azután átváltva a hívő ember gondolatsorára, hálát adtam talán helyette is annak, aki mindehhez megadta a kegyelmet és aki mindig megtalálja a módját araiak, hogy az életet irányítsa, az Istennek. A vak ember utat mutatott; mindenkinek meg kell találni és meg is találhatja a helyét az életben, csak fel kell használnunk, mégpedig a lehető legjobban azokat a képességeket, amelyekkel Isten fölruházott bennünket. "Az igazi természettudós, mikor a teremtés titkainak megismerésébe hatol, mindenütt Isten ujját veszi észre”. (Boyle)
