A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)

1968-04-01 / 4. szám

28 Jólét néni mégis kibékül Mondják csak, Kedvesim, nem tűnt fel maguknak, hogy én már több mint fél éve hallgatok? Ugye hiányoztam? Jól tudom, hogy sze­rették a leveleimet olvasni. Mert igencsak eljárt bennük a szám. Na, ebben igazuk lehet, mert nálam az úgy van, hogy ami a szívemben, az a nyelvemen is. Képzelhetik most már, hogy mi minden lehetett az én bánatos szívemben, ha ennyi időn át hallgattam? Mindennek a zsinat volt az oka. Merthogy azon többek között azt is kiokoskodták, hogy a hívek közt nincs különbség. Más szóval; egyenlőség! Nahát. Ez eddig rendjén is volna. A baj ott kezdődött, hogy az én aranyos kistisztelendőm... azazhogy, izé.. hát a Főtisz­telendő urunk (Jaj, ezt még gúnyolódásnak veszi, merthogy tisztelet­lenség is így beszélni!), kijelentette, hogy azt mondja: "Kedves Jola néni, mostantól kezdve maga se tekintse lefoglaltnak azt a helyet a templomban, ahol ülni szokott". Képzeljék csak el; egyszerűen "ma­ga se tekintse.. " Márhogy én ... ?! Olyanokat mondtam a zsinatról, hogy azt ki nem írná egy újság­író sem. Megfogadtam azt is, hogy a "Zsinati Visszhangot" sem ol­vasom többé a "Hitélet"-ben. Még a "Hitélet" előfizetését is lemond­tam. Igaz, hogy a kijáratnál azóta is mindig megvettem. Na, majd megmutatom én, ki a Jola néni! Ekkor következett aztán a végzetes találkozás. Péntek volt éppen. De ezt nem babonaságból jegyzem meg. Én a tisztelendő nővérek­hez siettem, ő meg, - mármint a kistisztelendő, - alighanem azok­tól ballagott hazafelé. Mit mondhattak neki, nem tudom, - de olyan mélabúsan lépegetett, hogy más esetben szánakozásból sírvafakad- tam volna őhelyette. Hanem most másképpen csináltuk. Csodamód megjátszottuk magunkat. Én északi irányba fordítottam az ábrázato- mat, ő meg délnek a magáét. Márpedig tudvalévő, hogy ez a két ég­táj ellenkező irányban van. A nagy helyzet mindjárt kérdés elé állí­tott mindkettőnket; - Köszönjünk-e egymásnak vagy sem? Kivártuk az utolsó pillanatot, (értünk mi ehhez, nem hiába voltunk tizennyol­con túl...), - akkor aztánmind a ketten azt mondtuk, hogy "Dicsér­tessék. .. ! " Én amolyan rekedtes hangon mondtam, amiből az is kö­vetkezhet, hogy "megállj, megemlegeted te még, hogy ki volt neked

Next

/
Thumbnails
Contents