A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1968-03-01 / 3. szám
II- Nincs ház kanálcsörrenés nélkül... ! Ehelyett csak annyit kérdezett, hogy; - Miért? Már minthogy miért vittem az ajándékot? Szóljanak hozzá! Hát ugyan kinek visz az emberfia ajándékot? Meg aztán ugyan miért? Már majdnem a nyelvemen volt, hogy "azért hoztam, szíveskedjen rám a jövőben is neheztelni". Mert, kérem, szörnyű hirtelen természetem van. Olyan gyorsan méregbe jövök mostanában, mint soha máskor. Szépen állok, mondhatom, - ahelyett, hogy javulnék, inkább mintha napról-napra rosszabb lennék. Elég az hozzá, hogy mégiscsak sikerült hallgatnom. S milyen jó volt, hogy nem kezdtem lamentációba! Képzeljék, mire jöttem rá! Hát nem is az én aranyos kistiszte- lendőm az oka mindennek, hanem az Ilona néni, - ó, hogy mit is mondjak neki, - (vagy talán inkább semmit se mondjak)?? Rá se gondoltam, hogy mért járt mindig velem díszíteni újabban. Hát megmondom; irigységből, közönséges sárga irigységből. Mert látta, hogy büszke voltam, ha a kistisztelendő megbízott valamilyen munkával, s hogy milyen örömmel csináltam mindent neki. Le sem lehet azt ide írni, hogy mi mindent fogott rám és talált ki rólam az a hárpia. (Jaj, csak kiszaladt a számon, pedignem akartam, higgyék el, nem akartam ilyet mondani!) Telebeszélte, kérem, az egész falut; mert így a Jola néni, úgy a Jola néni, - még azt is ki merte mondani, hogyraf- finált ugyan, de azért közönséges, buta vénasszony vagyok. Mondják, maguknál is így megy ez? Hát a maguk papjának is százszor meg kell gondolnia, hogy kit és mikor szabad megdicsérnie, kire és mekkorát szabad mosolyognia, mert különben egyeseket kitör a sárga irigység? Nahát, az ilyen Ilona nénikről is tárgyalhatott volna a zsinat. Egy szónak is száz a vége; kiderült lassan, hogy a kistisztelendő nem is haragudott igazából rám, hanem csak azért nem vette többé igénybe segítségemet, mert meg akart kímélni az Ilona néni szájától. Engem is, meg önmagát is... Nahát! Mert ami az Ilona néni szájából kikerül, azzal a városi köztisztasági vállalatnak is óvatosan kell bánnia! Most aztán a régi szólás-mondássalbúcsúzkodom és abbahagyom az írást. Nehogy olyanokat mondjak, amit nem visel el a nyomdafesték. A jó pap is holtig tanul... de én is! Hogy pedig mégis maradjon a zsinati napoknak valami nyoma rajtam ebben a párbeszédes világban, megkérem magukat, adják át üdvözletemet a maguk Ilona nénijének. Jola Néni.
