A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-02-01 / 2. szám
4 Egy kommunista vezető megkérdezte egyszer a francia dominikánus atyát, Pater Loewöt: - Merné-e állítani, hogy összes hallgatóiközül, akik jó katolikusoknak nevezik magukat és álmukban sem mulasztanának el egy vasárnapi szentmisét - akadna-e egyetlenegy is, aki hajlandó lenne megosztani otthonát egy családjával együtt vándorló munkással, aki estefelé a városba érkezik, és nincs pénze szállodára? Ez a kérdés ugyancsak mellbevág minket, nemde? Mit szólnék én, ha ma becsengetne egy férfi, oldalán feleségével és néhány gyermekével, és azt mondaná: - Uram, kilakoltattak, és nincs hová menjünk. Befogadna minket néhány napra? - Azt válaszolnám-e: - Természetesen! Én majd a díványon alszom, s Ön elfoglalhatja szobámat! Vagy pedig a telefonhoz rohannék és felhívnám a jótékonysági tájékoztató hivatalt, hogy megérdeklődjem tőle, milyen kirendeltségükhöz küldjem őket? Természetesen nagylelkűen ellátnám őket autóbuszpénzzel, hogy eljuthassanak a társadalomgondozó tisztviselő asztaláig. A valóságban természetesen ez nem fog megtörténni velem. Még nem jött el az a nap, amelyen egy szegény ember bizalommal elmondhatná: - Biztos vagyok, hogy itt segíteni fognak rajtam, mert ez egy katolikus család! Elképesztő, hogy milyen kevesen láttunk igazán szegény családokat. Lakásokat, ahol éjszakánként a patkányok keresztülszaladgálnak a gyermekek ágyán. (Mert csak egy ágyuk van, akárhány gyermek legyen is benne!) Kunyhókat, ahová kézikosárban viszik a szenet, és aranyként dédelgetik. Tákolmányokat, ahová vödörben hordják a vizet, és csak a főzéshez melegítik fel. A városi utcák túl költségesek az ilyen lakások, kunyhókés tákolmányok számára, azért ott nem találunk ilyeneket. Ha pedig valahol rájuk bukkanunk, nem sokat törődünk velük. Ismerőseink közül senki sem él ezekben. Meglepő az is, hogy mily kevesen tápláltunk saját kezűleg egy szegény embert. Nem állítom, hogy mindjárt útlevelet váltottunk a mennyországba, amint leültettünk egy koldust asztalunkhoz, vagy átküldtünk egy élelmiszeres kosarat a szomszéd nélkülöző családnak. Csak azt akarom mondani, hogy Krisztus - és jegyese az egyház - oly világosan látható lenne utcáink fölé tornyosuló alakjával, ha felhagynánk azzal az önmegelégedettséggel, amely eltölt minket. Bárcsak ki tudnánk verni fejünkből azt a gondolatot, hogy Krisz - tus pontosan azért jött a földre, hogy én és kedveseim kényelmesen
