A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-10-01 / 10. szám
38 désének előmozdítása minden egyes polgárnak érdeke és kötelessége, tehát a katolikusok minden további nélkül kereshetik az együttműködést másvallásúakkal. Nem-keresztény embertársaikkal barátságos alapon együtt élni nem lesz nehéz, ha a katolikus hívek egyszerűen Istennek tetsző életet iparkodnak élni és a felebaráti szeretet alaptörvényét mindenki felé, megkülönböztetés nélkül gyakorolják. A "közügyekre" nézve a hívek ne feledjék, hogy nekik úgy kell keresztény szellemmel áthatniuk és megnemesíteniük mindent, amint a kovász áthatja és észrevétlenül átalakítja az egész kenyértésztát. A híveknek elsősorban életpéldájuk által kell másvallású embertársaikra hatniuk, de nem szabad feledniük, hogy a példa apostolkodása önmagában nem elegendő; Krisztus igazán öntudatos hívének szóval és tényleges apostolkodással is hirdetnie kell Krisztust 1 Isten szolgálatára szentelt személyek. Mindaddig nem lehet semmiféle katolikus közösséget (egyházközséget, vagy egyházmegyét) véglegesen megalakultalak tekinteni, míg meg nem találjuk benne azokat a lényeges szolgálatokat, amelyeket Isten szolgálatára odaszentelt személyek nyújtanak a hívek rendszeres vallásos élete sima menetének biztosítására. Ilyen személyek: a papok, esetleg szerpapok, világi hitoktatók, végül a férfi és női szerzetesek. Általában az a tapasztalat, hogy Isten az újonnan megtért népek fiai és leányai közt bőségesen osztogatja a papi és szerzetesi hivatásokkitűntetőkegyelmét. Természetes, hogy a híveknek az ilyen hivatásokat ápolniuk kell és minden módon elősegíteniük, különben nagyobb részük elveszthet. Az is általános tapasztalat, hogy az egyház csak akkor tekinthető végleg meggyökerezettnek egy-egy új nép körében, amikor a kérdéses nép köréből kerülnek ki az egyházi élet hivatásos szolgái; a püspökök, papok, szerzetesek. Éppen emiatt a bennszülött hivatások kérdése életbevágóan fontos kérdés Krisztus növekvő egyháza számára. A PAPOK KÉPZÉSÉBEN nem szabad szem elől téveszteni azt a természetadta tényt, hogy különféle népeknek megvan a sajátos gondolkozásmódjuk és megvannak kizárólagosan sajátos hagyományaik. Tehát a leendő lelkipásztoroknak a saját népük hagyományait és vallási fölfogását valamiképpen összhangba kell hozmuk a kereszténység alapigazságaival. Más szóval kifejezve; a lelkipásztori módszerek igen eltérhetnek egymástól különböző népek szerint. A VILÁGI HITOKTATOK szerepét és jelentőségét alig lehet eléggé fölbecsülni a missziós szolgálatában. Nem túlzó azafölfogás,
