A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-08-01 / 8. szám
40 ... No, és barátaim? Hivataltársaim? Azért nyugdíjaztattam magam idejekorán. Nem bírtam köztük élni. Úgy éreztem, hogy egy farkas-csordában élek vagy róka-barlangban. Ahol a vakmerő, bátor, erőszakos felfalja a másikat. A gyáva, gyenge, de ravasz pedig róka-módon fűrészeli el a másikat... Mikor hitem volt, ezeket emberi méltóságukban láttam. Ezek egy Atyának gyermekei, ezekért is meghalt Krisztus és szereti őket, testvérek vagyunk. Ha bűnösök és szenvedélyek rabjai, ez az áteredő bűn következménye és lehet rajtuk segíteni... De mostani szememmel végtelenül utáltam őket, érthetetlen hülyeségnek tartottam az emberi társadalom fejlődésébe és az emberiség jövendőjébe vetett professzoros bizalmat... ... És a természet, az egész világmindenség, ahol a hit szemével az ember csodálatos célszerűséget látott, ahol lépten-nyomon elámult Isten fenségén, hatalmán, jóságán; most egy érthetetlen, kegyetlen, esztelen, céltalan láncolatot láttam. Tele tragédiával, szenvedéssel és komikummal. Itt ismét megszűnik a napló. Sokáig nem találtam a folytatást. Már úgy éreztem magam, mint mikor elszakad a film s nem tudjuk, hogy is végződött... Végre egy helyen a következő megjegyzést találtam;- A titokzatos idegen gyógyulásának útja nem volt könnyű. Mert hitet senki önmagának nem tud adni. De más sem adhat neki. A hit Isten ingyen ajándéka. Maga a pápa sem tud nekem hitet adni. Csak Isten egyedül adhatja vissza ennek az embernek a hitét. Előkészíteni a hit útját, eltávolítani útjából az akadályokat, a hit gyilkosát, a világosság megölőjét... ez lehetséges. Értelmileg elfogadtatni a tényt, hogy az égbekiáltó bűn is megbocsáttatik, ha van az az Isten, akiben már nem hisz... És az az állítólagos Lény, akiben annyian hisznek, de ő már nem hisz benne, - ha létezik - tud ismét hitet adni és létezésének legfényesebb bizonyítéka épp az lenne, ha a titokzatos idegen újra hinni tudna .... ?! És ez az ember újra hitt és hite meggyógyította őt. De nemcsak őt, hanem a lőcsfalvi papot is... "A teremtésben Istent csaknem kézzelfoghatóan megtapasztalom. Nem tudom Istennek eléggé megköszönni,azt a túláradó örömet, amit a teremtés munkája felett érzek". (Keppler)
