A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-06-01 / 6. szám
17 Benyomásom szerint a mai ifjúságot a hithez való viszonylá- suk alapján négy csoportba lehet osztani: AZ ELSŐ CSOPORTBA tartoznak azok,akik n e m hisznek Istenben. Hívhatjuk őket ateistáknak, vagy agnosztikusoknak, függően attól, hogy Isten létét kifejezetten tagadják-e, vagy csak Isten ismeretének lehetőségét vonják kétségbe. A gyakorlati síkon azonban mindkét magatartás Isten elvetését jelenti. De azért az istentagadókat nem lehet egy kalap alá tenni, tekintve, hogy az istentagadó magatartásnak különböző okai lehetnek és vannak. Gondoljunk csak a pozitivistákra, akik számára a tudományos módszerek képezik a megismerés egyetlen útját s tekintve, hogy ezek nem. vezetnek a transzcendentális valóság megismerésére, a pozitivisták kénytelenek a transzcendentális valóság létét tagadni. Az optimista humanisták az embert annyira felmagasztalják, hogy úgy érzik, az ember elégséges önmagának s nincs szüksége Istenre. Az antropocentrikus világképben nem jut hely az Istennek. Mások viszont oly értelmetlennek, céltalannak és abszurdnak találják az emberi életet, hogy képtelenek felfedezni mögötte egy szerető Istent. Az "Egy-nap-a-világ" filozófiájának hívei úgy belemerülnek az élet aktivitásába és gyönyöreibe, hogy sem idejük, sem kedvük nincs az élet mélyebb kérdéseinek boncolgatására. Ezek a szofista Protago- raszra emlékeztetnek, aki mikor tanítványai az istenek létéről érdeklődtek, így felelt: - Nem tudom, hogy vannak-e istenek, vagy nincsenek. Ez nehéz kérdés, s az élet amúgy is túl rövid. Vannak olyanok is, akikben téves nevelés vagy egyéb körülmények .következtében, egy torz istenkép, babonás vallás vagy bálvány alakult ki. Amikor aztán kritikus értelemmel megvizsgálták "vallásos" életüket, azt meddőnek, értelmetlennek s talán embertelennek is találták. Ezért lerombolták lelkűkben a bálványt, de még nem találtak rá az élő Istenre, akinek számára érdemes és emberhez méltó oltárt építeni. Sok jóindulatú, a szenvedő emberiséggel együttérző ember szemében a vallás ópiumnak tűnik, ami bárgyú mámorba ringatja az elnyomottakat, a kizsákmányoltat, a szegényt, aki egy boldog örök élet reményében hagyja magát kizsákmányolni azok által, akiknek zsugori kezében elnyomó igává sorvadt az Isten. Öntudatos embernek nem kell ópium s a szabadságszerető ember nem tud gúzsbakötő isten jeI
