A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)

1967-06-01 / 6. szám

II

Hol találod meg magadat, a magad életét, hogyan fejleszted egyéniségedet ebben a zűrzavarban?

Azt mondtam, hogy egyensúly kérdése életünk legnagyobb feladata. Hol az Egyensúly? Nemde ott, ahol Isten, én magam, a körülöttem elhelyezkedő és hullámzó, viharzó élet egymásra talál és egymást kiegészíti, egységre lép. Isten, én és a világ egyensúlyáról van szó.

Ha elvágom a kapcsolatot és újra játszom az Edénkért tragédiáját; "Ki az Isten, vagyok én olyan, én vagyok az!"-lázadásával magányba taszítom magamat, bűnbe esem. A legnagyobb emberi bűn az elszakadás Istentől. Öngyilkosság; a lét alapját, a lét forrását, a lét szívverését szakítom el magamtól. Ha Istent megtagadom, ha szembe fordulok vele, magamat sem ismerhetem meg, nincs meg a perspektívám. Önmagában az ember nem teljes, nem egész világ, csak azzal aki teremtette, fenntartja és megszenteli. A magára maradt ember töredék, önmagában elégtelen önmagának is. Az elveszett, a disszharmóniába zuhant ember milyen erőt ad a többi embernek, mit ad a többi ember közösségének? Ötleteket? Dacot? Perspektíva nélküli kísérletet? "Vegyétekhatalmatokba a földet" - mondta Isten az első embereknek a teremtés hajnalán. Az emberi értelem megismerőképessége széles sugárzású, az emberi akarat hatalma nagy, de nem függetlenül Isten értelmétől és akaratától. Be kell vallanunk, hogy teremtmények vagyunk, nem teremtők. Hogy ismeretünk lámpa, nem maga a nap. Csak az Istentől függő, a reálisan alázatos ember épít, alkot. Az a teremtő Isten társa.

Te nem akarsz embertelen ember, negyedember, félember lenni. Te az egyensúly, az arány embere akarsz lenni. Csak ha Isten, önmagad és a világ egyensúlya él benned, vagy egész ember.

Ez az egyensúly és arány nem kívülről rád mért egyformaság. Nem olyan, mint a téglák egyforma halmaza, a háztető egyforma zsindelyei. Mire elkészülsz magaddal, a te kedélyed, a tetehetsé- ged, a te érzésvilágod, a te intelligenciád, akaraterőd, élményeid, egyéni hajlamaid sokféleségéből kialakítod magadat, olyan leszel, mint egy művész eredeti alkotása. Valaki, Michelangelóról írva, versében azt mondja, a nagy szobrász ajkára adva a szavakat, hogy míg én, Istenem, téged faragtalak, alig sejtettem, hogy én vagyok a márvány és zuhogó kalapácsütéseid engem törnek, zúznak, simítanak, hogy Arcod mását kifaragd belőlem.

így leszünk egészen önmagunk! Minden erővel, minden képes-