A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-05-01 / 5. szám
38 megnyeri is, de lelke kárt szenved?" (Máté 16, 26.) A népi kultúra elhanyagolása. A másik véglet, amitől az egyháznak föltétlenül óvakodnia kell: a népi kultúrának az elhanyagolása, háttérbe szorítása ahelyett, hogy beleépítené a vallás éltető elemei közé. Sajnos, a XVI-XIX. század nagy misszióskorszakában a misszionáriusok többsége abba a gyakorlati tévedésbeesett, hogy a kereszténység terjesztésének legfőbb föltételeként saját népük kultúrájának az átültetését fogták föl. (A franciák is, spanyolok is, olaszok is a maguk képére és hasonlatosságára iparkodtak átalakítani az ősi kultúrákkal rendelkező ázsiai népeket, valamint a primitívebb, de mégis sajátos kultúrának örvendő afrikai és amerikai őslakosságot. Azt hitték, hogy csak így fog gyökeret verni körükben a kereszténység. Vezető egyházi körök a jezsuita misszionáriusoknak ettől eltérő módszereit, mint helytelen "különcködést" ítélték el.) Emiatt a kereszténységre sok színes nép mindmáig úgy tekint, mint valami "betolakodott idegen testre", amely nem azonosult a néppel, amelyet Krisztusnak akar megnyerni. ígéretes jövő. A II. Vatikáni Zsinat nem egy határozatában érinti ezt a kérdést és félre nem érthető módon szögezi le az egyház hivatalos álláspontját, valamint a jövőben követendő irányelveket. Mindenekelőtt végleg ki akarja küszöbölni az előző pontban említett gyakorlati tévedést. Erre nézve a zsinat a következőket hirdeti: az egyház tiszteli, megbecsüli és iparkodik "Krisztus szolgálatába állítani... mindazt, ami jót csak talál az emberek szívében és értelmében, vagy pedig a népek vallásos szertartásaiban és kultúrájában... Ezek az értékek ugyanis, végső elemzésükben, Istentől származnak. Éppen ezért nem elejteni kell őket, hanem ellenkezőleg az esetleges salaktól meg kell tisztítani őket, hogy azután a ki tökéletesült formájukban Isten dicsőségét és az ember boldogulását szolgálják“(Határozat a missziókról, 9.p.) Ami pedig közelebbről az emberi kultúra egyik legemelkedet- tebb megnyilatkozását, a különféle művészeteket érinti, arra nézve a zsinat ezeket mondja: "Az anyaszentegyház semmiféle stílust nem tekintett soha a maga sajátos stílusának. Sőt megengedte, hogy a népek sajátos adottságai és életföltételei szerint, meg a különböző rítusokkövetelményei szerint, minden kor megtalálja a maga külön kifejezési formáját... A mi időnknek és a mai népeknek és országoknak művészetét is szabadon kell gyakorolni az egyházban.
