A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-04-01 / 4. szám
/7 NAPJAINK MISÉJE Nem mondunk vele újat, ha megállapítjuk, hogy mindenkorszak megteremti a maga stílusát a vallásos életben is. Milyen érdekes, mondhatni drámai élmény azonban, amikor a könyvekből ismert jelenséget szemünk előtt látjuk megszületni. AMISE, amely templomainkban most kezd kialakulni, a mi misénk, korunk miséje; új stílust fogalmaz meg az Istenhez való fordulásban, a Krisztussal való találkozásban. A Legszentebb közelebb lép hozzánk. A trónusról, a magasságból leszáll, közöttünk mutatja be áldozatát. Az áldozati misztériumát nem takarja el semmi. Előttünk van, éles fényben látjuk az ostyát és kelyhet mindvégig, nem csupán akkor, midőn a pap felemeli. Látjuk az ostya megtöretését, a kehelybe hulló partikulát, Isten emberközelben, ember istenközeiben! A középkor és a barokk miséjében volt valami az ecclesia militans, aharcos egyház magatartásából. Acies bene ordinata, jól elrendezett sereg volt Isten népe, a pap előtte haladt és vezette. Most felénk fordul és kört alkot velük együtt. Családi kört Isten asztala körül. Látjuk az arcát és ő is látja arcunkat, az ostya és a kehely felett átpillantva. Mennyire fontos lett a pap arca az új misében! Pap hívőközeiben, hívő papközeiben! Sok a "próza". Kevesebb az orgonaszó, kevesebb a népének. Igaz, csak addig, amíg el nem terjednek a magyar szövegek dallamai. De már ma megrázóan szép, amikor a nép egyszerre énekli a Hiszekegyet és a Miatyánkot a pappal. Az orgonaszóban némán, visszahúzódva elmerülni, merőben esztétikai élvezetet keresni az új misében zavartalanul azonban aligha lehet. Magánájtatosságot végezni még kevésbé. Azonban senki se féltse az áhítatát, se kedélyének örömeit az új misétől. Az együttimádkozás és együtténeklés erőteljes szépsé-
