A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-02-01 / 2. szám
27 kaszból kitűnik; az Egyház aggodalmainak, szorongásainak egyik legfőbb tárgya: Isten igéjének a magvetése. Ezt a vetést, főleg napjainkban, aggasztóan veszélyeztetik a hitetlenség alattomos hatalmai. Ez a veszély készteti az Egyházat a segélykiáltásra: "Kelj föl, Uram, segíts minket és szabadíts meg minket! " (Uo. 26. v.) AZ EGYHÁZ AZÉRT veszi ajkára ezeket a szavakat, mert azt akarja, hogy mi is ne csupán a magunk bajai, nehézségei, megpróbáltatásai miatt emeljük panaszos könyörgő szavunkat az ég felé, hanem tanuljunk meg imádkozni úgy, ahogyan az Egyház gyermekeihez illik. Érezzük mi is az Egyház szorongásait és fájjanak azok minekünk is! Éppen napjainkban mennyi üldözés, rágalomhadjárat éri mindaz öt világrészen! Tudjuk ugyan Krisztus^ ígéretéből, hogy a "pokol kapui" soha nem fognak erőt venni rajta, vagyis semmiféle se emberi, se sátáni erő nem lesz képes végleg eltűntetni, kiirtani-. De Krisztus afelől se hagy ott minket kétségben, hogy amint őt üldözték, ugyanúgy Egyházát is üldözni fogják; meggyötrik, gúzsba kötik, szolgaságba kényszerítik, akadályozzák szent küldetésének beteljesítésében, letapossák a jó vetést, amelyet az emberiség nagy szántóföldjében el akarna vetni... NE MONDJAM azt, hogy betegágyamon, vagy remegő öreg kezemmel én semmit sem tehetek az Egyházért! Igaz ugyan, hogy a testem gyenge, hajdani erőmből nem sok maradt. De mindig képes vagyok még arra, amit a legértékesebb Isten szemében; a keresztjét hordozó Krisztussal egyesülve hordozhatom a magam keresztjét, remegő kezemet imára kulcsolhatom és a türelemnek, Isten a- karatán való megnyugvásnak az erényét gyakorolhatom. Isten szemében az effajta "gyengeség" a legnagyobb erő; az alázatosság annyira vonzó számára, ameny- nyire utálja és elveti a kevélységet. Tisztán tőlem függ, hogy sok nyomorúságomból mennyit alakítok át örökértékúf lelki tőkévé, az Egyház javára! Ajánlj föl egy fohászt értem is, Öreg és Beteg testvéredért.
