A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-09-01 / 9. szám
47 Másnap reggel két ember jött be az ajtón, éppen mikor breviáriumomba kezdtem. Vörös katonák, mondták és megbízásuk van arra, hogy átvizsgálják a házat. Kísérőnek ajánlkoztam, de egyedül akartak körülnézni. Az egyik idősebb ember, a másik tizenötéves gyerek volt, aki az orrom alatt gesztikulált pisztolyával. Körüljárták a telepet. Az üres iskola-épületeket, a templomot. Hogy ki kell bontani a befalazott ajtót és ablakokat, mert kórház lesz a templomból. Hogy készüljünk mi is máshova... A régi nóta. Nem vettem volna komolyan, ha Szü atya szemén nem túl nagy lett volna az ijedtség. / Éjfélkor csoszogás, kiáltozás, dörömbölés vert föl bennünket. Megérkezett a kórház. A környék népe az udvarra ágyakat, ládákat halmozott. Valami öt férfi és három női ápoló jött be velük több gyerekszolgával és vagy húsz könnyebb beteggel. Reggel hangos volt a falu. A hirdetők a háztetőkről kiáltoztak, hogy mennyi ágyneműt, lisztet, tüzelőt kell beszolgáltatni a népnek a kórházhoz. Embereket szedtek össze és gyorsan bontani kezdték a befalazott templomajtót és ablakokat. Szü atya tárgyalt a megbízottakkal. Nem lehetett ellenkezni. A templom igen, istentiszteleti hely, de használaton kívül állt. Háború van, külföldön is használják szükségből kórháznak a templomokat háború idején. A kommunisták mindent tudnak. Ne ellenkezzünk, mert csak ártunk magunknak. A kórház ideköltözik, mert itt biztonságban lesz. Délután kocsikkal hozták a súlyosabb betegeket. Estefelé megérkeztek az orvosok. A betegek legnagyobb része sebesült volt. Japán golyók nyomát kezelték rajtuk. Többen tüdőbajjal, maláriával, vérhassal feküdtek a templomban hirtelen összehordott ágyakon. Az orvosok! Kettő közöttük aligha tudott különbséget tenni az aszpirin és kinin között. A harmadik, aki inkább a gyógyszerekkel foglalkozott, nyugodt falusi ember, a negyedik fiatal, szorgalmas, értelmes fiú volt. Tudni kell, hogy piíg Kúrában a külföldi dolgok varázsa csak a városban ejti rabul egy-kettőre a lakosságot, a nép nehezen használja és becsüli az ilyesmit. Szegény amerikai UNRRA és egyebek, ha jobban ismernék a körülményeket, nem haragudnának azon, hogy női cipőiken hangosan hahotázik a nép és még csak a házáig sem viszi el, s azon sem, hogy konzerveiket ehetetlennek tartják, csőtésztájukat pedig a sertések elé vetik. Egy kisvárosban a helyi kínai segélyegyesület tisztviselői hozzám küldtek egy deputációt megkérdezni, hogy jó-e a hozzájuk küldött másfél vagon szállítmány. Kitűnő makaróni volt, de szárazon rágT
