A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-09-01 / 9. szám
41 bocsánat szentségén, elgondolkodom a katolikus lelkivezetésen; a lélek tökéletesedése számára micsoda beláthatatlan, új tér nyílik... Nem mondom már; - Szegény katolikusok, milyen szerencse, hogy nem tartozom közétek!, inkább azt gondolom; boldog katolikusok, milyen jó nektek, milyen kár, hogy én nem vagyok katolikus. Amikor gondolataimban erre a pontra érek, hirtelen mozdulattal becsukom a katekizmust. Hogyisne, - gondolom magamban - engem nem lehet olyan könnyen befolyásolni. Szépek ezek a tanok elméletben, de ki tudja, milyen mások a gyakorlati megvalósításban. Én nem hagyom magam elkábítani. Felejtsük el a katekizmust. Félreteszem hát a könyvet. Próbálok mással foglalkozni. De este, miután lefeküdtem, megszólal lelkem:- A végtelenül jó és szeretetreméltó Istent megbántottam. Elmegyek és meggyónom bűneimet, feloldoz engem Krisztus papja.- Lelkem, szegény lelkem, nem mehetsz gyónni, hiszen nem vagy katolikus.- De én szabadulni szeretnék bűneimtől. Engedd, hogy újjászülessek vízből és Lélekből. Engedd, hogy rálépjek a tökéletesedés biztos, nagy útjára. Engedd, hogy leboruljak a gyóntatószékbe, hogy ráhagyatkozzam Krisztus szolgájára. A krisztusi lelkivezető megtart a biztos úton és ez az út bevezet az örök Hazába. Az Örök Hazában vár rám a jó Isten. Oda kell mennem. En a jó Istené vagyok!-Hallgass, lelkem! Badarság az egész. A keresztség szentsége meg a búnbocsánat szentsége egy idegen vallás követőinek idegen szokása. Felejtsük el szépen! De lelkem nem bírt felejteni. Bármit olvastam, bárkivel beszéltem, éjjel-nappal, sírdogált lelkem;- Engedj a jó Istenhez! Elővettem hát újra a katekizmust. Dobogó szívvel mentem a kedves nővérhez;- Kérem szépen, legyen szíves ezentúl még nagyobb adagokban magyarázni a katekizmust. Én, ugyanis, szeretném ezt a könyvet minél gyorsabban befejezni, mert... mert én már nem bírok sokáig várni. (Folytatjuk)
