A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)

1966-09-01 / 9. szám

21

a véges létezők útján, amelyek vannak (mert részesednek a Teljességből), de amelyek nincsenek önmagukban (létük maga a Léttől való függés). Az értelem akár az okság, a transzcendens okság, elvét alkalmazva (nem szükséges ehhez a filozófia, elég az egyszerű spontán értelem), akár a szimbolikus megismerés útján, akár a végtelen Jelenlét, a Jóság megérzése által, akár a Szépség igézetében, akár az erkölcsi Érték vagy a Szentség (a Sacrum), a Mysterium Tremendum megélése révén eljuthat az Isten megismerésére.

Ami Istenben láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta müvei alapján felismerhető, írja Szent Pál a Rómaiakhoz. De ugyancsak Szent Pál hangsúlyozza ugyanott, hogy a pogányok bűnösek, mert saját hibájukból nem jutottak el az igaz Isten ismeretére, hanem bálványimádásba és minden erkölcsi éltévelyedésbe vitte őket romlott szívük. (Természetesen, nincs itt szó minden pogány felelősségre vonásáról. Aki lelkiismeretét követi, nem bűnös.)

Az Apostol tanításából azt következteti az Egyház, hogy - bár Isten természetes megismerése lehetséges - gyakorlatilag, a bűnös állapot következtében, az emberek többsége nem jut el könnyen és gyorsan, minden tévedéstől mentesen az igaz Isten ismeretére, Istenmaga siet az ember segítségére a természetfeletti kinyilatkoztatás által. Isten természetfeletti kinyilatkoztatása az Ószövetségben kezdődik és Jézus Krisztusban teljesedik be.

"Hogy az ember biztosan rátaláljon az igazságra, - írja Szent Ágoston - maga az Igazság, Isten, az Isten Fia, emberi természetet vett fel, megőrizve isteni természetét; Ó lett a hit szerzője és egyszersmind támasza; az Istenember, emberi természete által, az Istenhez vezető út lett az ember számára. Ó ugyanis az Isten és az emberek közvetítője: az ember Jézus Krisztus". (De Civitate Dei, XI. 2.)

A vallás eredetét tehát az ember szellemi természetében kell keresnünk. Vagy pontosabban; az értelemhez és a szívhez szóló Isten "kinyilatkoztatásában". Kezdetben egy érintés,egy találkozás van; egy bizonyos "észrevétel". Bármilyennevet is adunk esetenkint ennek a találkozásnak: az értelem felvillanása, látás, hallás vagy hit. Minden más, a kritika, az elfajulás, a kiábrándulás, stb., de ennek az élménynek a kifejezése is (az "égre", stb-re való "ráruházás") csak másodlagos jelenség. Valójában az egyetlen Isten eszméje önmagától merül fel a tudatban, vagy úgy, mint az értelem követelménye, vagy pedig természetfeletti megvi