A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
27 / Medveként leselkedett rám az Ur, s elbújt, mint a zsákmányra éhes oroszlán; az útról vonszolt el, hogy szétszaggassoh. Romlásba taszított; kifeszítette ijját és nyilainak céltáblája lettem... így kesergett Jeremiás próféta a halál romjai felett... I. tPistf iälMllkääJiiV&ä Izrael kezdett magához térni az ájulásból. S mint a csatatéren földrehulló sebesült, magához térve gondolkozni kezdett. Hogy is történt a nagy tragédia? - A füstölgő város képe keserű könnyeket csalta választott nép még élő maradékainak szemébe. És Izrael emlékezni kezdett. Ott a babiloni fogságban, Júdeábán, Jeruzsálem falai alatt. Az ezután következő zsidó történelem színpadának háttere az elpusztult Jeruzsálem képe lesz. Isten leégett temploma lesz ettől kezdve az állandó díszlet s az énekkar egyre csak a földre tiport, legszentebb reményeiben csalódott nép siralmait énekeli majd: A földi királyságnak egyszer s mindenkorra vége. A "test szerint" való Izrael a múlté. Halott. De a sírból új élet fakadt. S Izrael szabad folyást enged fájdalmának. Istenhez fordul és számon kéri Tőle a történteket: "Egykor látásban szóltál szenteidhez: Egy hősnek én koronát adtam (Dávidnak) A nép közül egyet kiválasztottam. Dávid szolgámra leltem én, S szent olajommal fölkeném. Vele lesz immár, mindig jobbkezem S karomtól ő erős leszen. Ellenség őt már meg nem lepheti, Nem árthat a gonosz neki. Szorongatóit összemorzsolom, És gyűlölőit földre sujtolom. Hűségem és kegyelmem rajta S fölemelkedik nevemben a szarva. Kezét kinyújtom tengerekre És jobbját folyóvizekre. így szólít majd; Atyám vagy nékem, És Istenem, kősziklás menedékem!
