A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)

1966-03-01 / 3. szám

31

Aztán elhunyt ez a sejtés. Elsodorta a mindennapi élet forgataga. De a Szentatya áldását semmi el nem sodorhatta. Rám hullt ez az áldás és nyomában a jó Isten áldása fakadt: lelki kegyelmek bőséges áradata. Az első ilyen nagy kegyelem: az első bűnbánat kegyelme volt. Ebből indult ki egész későbbi lelki fejlődésem.

Az első bűnbánat.

Tizennégy éves koromban rajongani kezdtem az egyik tanárnőmért. Tipikus "bakfis" rajongás volt ez. Az imádott tanárnő kendőjének egyik levágott rojtját nyakamba akasztott érmecskében hordtam.

Egy iskolai kirándulás alkalmával az illető tanárnő mellettem lépegetett és arról beszélt nekünk, hogy ő sokkal jobban ismer minket, mintsem mi gondolnánk. Erre én hetykén megszólaltam;- Ha igazán olyan jól ismer minket, ugyan tessék megmondani, hogy mi az én legnagyobb hibám?

Magamban arra gondoltam, hogy azt fogja felelni, nekem nincs semmi hibám. A kérdést is csak azért tettem fel, mert hallani akartam a dicsérő nyilatkozatot. Hozzá voltam szokva, hogy tanáraim mindig dicsérnek. Az osztályban én voltam az egyik legjobb tanuló. Meg voltam győződve, hogy én minden téren igen tökéletes vagyok. Mennyire meglepett hát, mikor tanárnőm - dicsérő nyilatkozat helyett - a következőket mondta:- Magának, kedvesem, az a hibája, hogy arrogáns, fölényeskedő természetű és kevély. Az osztályban csak 2-3 lánnyal barátkozik. A többieket megveti, rájuk se néz, mintha nem is léteznének.

Nagyon le voltam sújtva. Először nem akartam elhinni, hogy én igazán ilyen vagyok. Sokáig tusakodtam magammal, míg végre beláttam, hogy tanárnőmnek mégis igaza van. Igen, én kevély, fölényeskedő és arrogáns vagyok. Folyton, egész nap kattogtak bennem ezek a szavak: kevély, arrogáns, fölényes, osztálytársait megveti...

Este nem bírtam elaludni. Álmatlanul vergődtem egész éjjel, és lázasan gondolkodtam; mit csináljak? Hogyan kell segíteni a bajon? Hogyan kell leszokni ezekről a hibákról? Meg akarok változni! De hogyan kezdjem el? Ha tanárnőm olyan hibákat talált volna bennem, mint amilyenekért otthon szoktak szidni, például, hogy görbén ülök, meg hogy rendetlen vagyok, O!, akkor könnyen menne a változás, - egyszerűen leszoknék a hibámról. De kevélység? Vajon hogy kell arról leszokni? (0! ha akkor valaki megmagyarázta volna nekem, hogy miben áll az alázatosság erénye, mily nagy jót tett volna velem!