A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-04-01 / 4. szám
27 én kiáltok emberi hangon a csaták éjjelén, én halok meg emberi halállal a harcmező magányosságában. O megsemmisülés Földje, mérhetetlen Kereszt, melyre az emberek engem nap mint nap ráfeszítenek! Nem volt elég a Golgota keresztje? Szükséges még ez a mérhetetlen oltár is az én szeretet-áldoza- tomhoz, mialatt körülöttem az emberek nevetnek, énekelnek, táncolnak és - minő őrültség! - harsogó kacajjal feszítenek keresztre engem ? Elég, Uram! Irgalmazz! !! Én nem akarom ezt! Én nem vagyok ilyen! De igen, gyermekem, te vagy az! Te és összes testvéreid, mert több mint egy kalapácsütésre van szükség, hogy egy szöget beverjünk; több mint egy ostorcsapásra van szükség, hogy valakinek a vállát szétmarcangoljuk; több mint egy tövisre van szükség, hogy belőlük koronát lehessen készíteni; és te ahhoz az emberiséghez tartozol, amelyik együttesen ítélt el engem. Mit számít, hogy te azokhoz tartozol-e, akik odaszegeznek, vagy azokhoz, akik bámészkodnak; azokhoz, akik a tettet kivitelezik, vagy azokhoz, akik engedik megtörténni. Mindnyájan vétkesek vagytok: tettesek és nézők egyaránt. Mindenekelőtt azonban, gyermekem, nem kellene azokhoz tartoznod, akik még mindig alszanak; azokhoz, akik még ilyenkor is aludni tudnak... békében. Aludni! !! Ez borzalmas: aludni képesek! "Nem tudtok egy órát virrasztani velem?" Úgy bizony, térdelj le, gyermekem. Hallod a harci zajt? Ez a harang, amelyik hív. Ez a szentmise, amelyik most kezdődik: Isten hal meg érted, az emberek most feszítik keresztre.
