A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)

1965-04-01 / 4. szám

5

Bár adatunk nincs rá, de biztosra vehetjük, hogy már az apostolok Egyháza is énekelte az alleluját. A hívek - mint egy későbbi író mondja, - úgy tekintették a mennyei seregek alleluja-énekét, mint egy cseppet a mennyország örömeiből. Tertullián szerint (200 körül) magánimákban is használták. Sz. Jeromos egyik levelében azt írja, hogy a betlehemi földmíves ekéje után ballagva alleluját énekel. Sz. Ágoston szerint az afrikaiak istentiszteletükben a húsvéttól pünkösdig terjedő időben allelujáznak; másutt máskor is, de ebben az időszakban mindenütt.

Bizonyos értelemben vértanúj a isvanaz allelujának. Apr. 5-én említi az Egyház vértanú-jegyzéke (martyrologium) az afrikai egyház egyik névtelen fölolvasóját, aki éppen az alleluját énekelte a fölolvasó állványnál, mikor a Krisztus istenségét tagadó ariánus eretnekek betörtek a templomba és egyikük nyila torkon találtaaz énekest.

A görög szertartásúak különösen buzgón éneklik az alleluját; minden miséjükben, sőt temetésüknél is. Helye van itt az ujjon- gásnak? Ha -helyesen - magunkévá tesszük Sz. Ciprián gondolatát; a keresztény (persze a j ó keresztény) halála nem más, mint diadalmas átmenet az örök boldogságba, - akkor igenis helyén van. A koptokról meg egyenesen azt olvassuk, hogy néha még ma is negyedórán át énekelik az alleluját.

A mi latin szertartásunkban az alleluja helyének rendezése Nagy Sz. Gergely nevéhez fűződik. A misében (és a papi zsolozsmában) mindennap előfordul, kivéve a bűnbánó és vezeklő napokat, főleg a nagyböjti szent időt. Hetvenedvasárnap előestéjén a pap a zsolozsmában még egyszer mondja; Benedicamus Domino, alleluja, alleluja! - Deo gratias! Alleluja, alleluja, - és többé azt nem veszi szájára, míg a húsvét-éji szentmise szentleckéje után ünnepélyesen, diadalmasan, háromszor, mind magasabb hangfekvésben föl nem hangzik. A húsvéti istentiszteletekben aztán szinte se vége, se hosz- sza az allelujának. Magában a húsvétnapi misében mindössze 19-szer fordul elő, mint kifejezője Krisztus diadalán és megváltásunkon érzett örömünknek, és mintegy elő íze a mennyei boldogság meg nem szűnő öröménekének.

Ha nagy ünnepeken gregorián-énekes nagymisén vagyunk jelen, talán föltűnik, hogy néha az alleluja utolsó szótagján feltűnően hosszú a "cifrázat", a melizma. Mi ennek a magyarázata? Mikor a fiatal tiroli tavaszi napsütésben kis hazája hegyeit járja, lelke megittaso- dik a természet szépségétől, úgy hogy boldog örömének kifejezésére nem talál szavakat, azért szó nélkül, fantasztikus csapongó "jód-