A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)

1965-07-01 / 7. szám

31

Nem hiszem, hogy volna falu, amelyben ne akadna ütődött ember vagy asszony. Olyan csendes bolond-féle, akit valami borzalmas esemény megrendített és ráment a pislákoló mécsese, az esze. Ebben Ló'csfalva sem volt kivétel. Mindenki ismerte az öreg Lipták Ferit. Egész nap a határt járta. Virágot szedett. Mikor egy ölre való összegyűlt, leült valahol és elkezdte koszorúba fonni. Kicsiket és nagyokat. Mikor este lett, tele aggatta velük a két karját, nyakát... Úgy nézett ki, mint egy megkoszorúzott indián törzsfőnök... Aztán megindult és felkereste a határ összes keresztjeit, szobrait, amiket a kegyelet állított fel itt is ott is s mint egy szent zarándok szent énekeket énekelve megkoszorúzta őket... A legutolsó állomás mindig a falu közepén álló nagy kő-Krisztus volt... Legkeservesebb a téli időszak volt. De a virág hiányon úgy segített, hogy szalmából, kukorica csuhából meg szénából font ilyenkor koszorúkat és azokat hordta szét.

A falu népe papjával együtt először nehezen viselte ezt az eszelős tevékenységet. De ma már megszokták. Sok ember tanult Lipták Feri sorsából, mert úgy tartották, hogy az Isten büntetése ez rajta azért a nagy tragédiáért, amit okozott.

A tragédiát a lőcsfalvi pap emígyen örökíté meg: Kalamár Julis a falu egyik legkívánatosabb menyecskéje volt egykor. Legyeskedtek is körülötte. De szíve hűséges maradt választottjához, aki valahol, Ferenc Jóska parancsára, a csatatereken hánykolódott. Hol Oroszországból, hol Romániából, hol meg a végén Doberdoból jött a tábori bélyeges lap vagy levél.

Hogyan, hogy nem Lipták gazda is szemet vetett Julisra, pedig már jó benne volt az időben falusi mérték szerint és hozzá még fe- leséges ember... Állandóan zaklatta Julist ajánlataival, persze oldalbordája tudta nélkül. Kalamár Julis restelte a dolgot, de mit tehetett? Végre is nem tehetett mást, mint nyilvánosan megszégyenítette. Mikor aratáskor a markot szedte, lévén az ő földjük szomszéUPTÁK FERI SORSA