A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)

1965-05-01 / 5. szám

43 véletlen az egész, bocsánat, azonnal kisüt a nap. Az örök város színei igazábankéső délután kezdenek tüzelni. Min­dennap, télen nyáron három óra körül a tengerről beszalad a szél, Tivoli mögött föltornyosítja a város felől elsöpört párát. A keleti ho­rizontra fehér vitorlájúgályák úsznak föl lassan, mint jött a múltban a tengerről a Tiberis lapos partjai között a búzát, fát, vagy már­ványt hozó sok száz idegen hajó. A nap a Szent Péter bazilika fölött lebeg, mint izzó monstrancia. A fenyők koronáját összesodorja a szél, a pálmák karcsú ága meg-meglebben, a folyó partján a platán­sor egyszerre a víz fölé hajol. A közlekedési rendőr is előbújik az árnyékból, fehér ruhájában trópusi sisakjában megkezdi esti torná­ját. Az Angyalvár barna kövei árasztani kezdik magukból a meleget, a kupolák, paloták, tornyok először arany majd borostyán árnyala­tot kapnak, hogy egy kiszámíthatatlan pillanatban a naplemente láng­jába boruljon az egész város. A Szent Péter fölött is arany fátylakat lebegtet az alkonyat, de a tömény arany lassan bíborba sűrűsödik, hogy napnyugta után kristályos zöldbe, kékbe és ibolyába pihenjen el. Rómára leereszkedik az éjszaka. A város lámpái kigyúlnak, ki­gyullad a sok nem mindig szerencsés megvilágítás. Nagy ünnepeken, legyen az Egyháznak, vagy az olasz hazának a vigassága, elbújtatott színes fényszórók ezrei tárják föl a fény és árnyék törvényei szerint az emlékművek rejtett szépségeit. A barna kövekre sárga fény hull, a sok travertin homlokzatot ezüsttel szórja be a fehér fénycsóva. A történelmi paloták ablaksorát élő lángok százai jelzik, a kupolákat is fókuszukba fogják a reflektorok, az egész város fölött pedig ott magasodik a Szent Péter kupolája. Hatalmasan és biztosan, büszkén de mégis anyásán vigyáz a Senatus Populusque Romanus-ra. Alatta a téren már senki sem jár, csak a két szökőkút szórja magasba a vizét. A millió cseppből villogó, csillogó, szikrázó két üvegkúp fé­nye nem alszik ki, muzsikája sem pihen el, amint Róma többi kútja sem ismer időt, sem pihenőt. "Mindenféle ember jön az én szegény forrásomhoz. Az a dolgom, hogy italt adjak mindenkinek. Azt hiszem, jó benyomást hagyni még a go­nosztevő szívében is: az irgalmasság olyan cselekedete, amelyre a ma­ga idejében rászáll az áldás. - Az Egyház nem régészeti múzeum, ha­nem ősrégi forrás, amely italt ad napjaink nemzedékének is, ahogyan a régiek szomját oltotta". (XXIII. János pápa.)

Next

/
Thumbnails
Contents