A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)

1965-05-01 / 5. szám

7

Barátnői elbeszélése szerint Janis jópajtás volt, aki nagylelkűen kölcsönözte játékait. Sohasem veszekedett; kedves és együttérző volt. Szerette is mindenki.

Janis 4 éves volt, nővére pedig 5, amikor egy katolikus iskola nyílt a közelben. Alig bírta kivárni a tanítás végét, hogy átszaladhasson a kedves nővérekhez. Egy napon a nagyböjt folyamán Janis aSzenvedés- történetről nézegetett képeket. Rendkívül mély benyomást tett rá az Úr Jézus szenvedése. Mindegyik képnél megismételte: - Szegény Jézus, szegény Jézus! - Akkor még nem sejtette, hogy néhány évvel később az Úr Jézus kérni fogja tőle, hogy vegyen részt szenvedésében.

Amikor Janis iskolába kezdett járni, pontosan olyan élénk volt, mint a többiek. Egy reggelen azt mondta a kedves nővéreknek: - Tegnap este hosszasan beszélgettem az őrzőangyalommal, ső megígérte, hogy segíteni fog nekem a mai napon jónak lennem.

Janis szenvedésének és hősiességének története halála előtt 26 hónappal kezdődött. Nyolcéves volt akkor, vidám és élénk kislány, a hat gyerek között ő volt korban a második. Szeretett kint játszani és gyakran segített édesanyjának a főzésben és varrásban. Okos kislány volt. Baráti versengés fejlődött ki közte és egy másik kislány között az osztályelsőségért.

Akkoriban kezdett el Janis fogyni. Kínos fejfájás és hányinger gyötörte. Már az is kifárasztotta, ha a közeli iskolából haza sétált.

Amikor a betegség jelei állandósultak, szülei elvitték egy szakorvoshoz. Az csak megerősítette, amit már félve sejtettek: Janisnak fehérvérűsége volt (leukémia). Kórházba került egy hónapra s a kezelés eredménye biztatónak mutatkozott.

Visszatért az iskolába és folytatta, ahol abbahagyta. De éppen amikor már úgy látszott, hogy minden rendben van, a fájdalmak visz- szatértek, egyre s egyre hevesebben. Teste annyira meggyötört volt, hogy amikor édesapja autóján olykor a kórházba vitte kezelésre vagy felülvizsgálatra, nem egyszer az orvosnak kellett kimenni az autóhoz, hogy ott segítsen rajta. Máskor édesapja karjaiban vitte őt a kórházba.

Mr. Babson, aki a kanadai rendőrség ottawai csoportjánál van alkalmazásban, meséli, hogy Janis végzetes betegségéről nem szóltak testvéreinek, hogy ne szomorítsák el őket. Szülei azt akarták, hogy Janis normális életet éljen közöttük, már amennyire lehetett.