A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1964-03-01 / 3. szám
15 tegetett a pápának, mint mink mikor a háborúba vitték a legényeket. Egyszer csak, a fejünk felett megjelent a pápa. Ügy lebegett ott az aranyos széken mintha egyenest a mennyből érkezett volna. Mosolygott, oszt kézivel rajzolgatta az áldást felettünk. Annyira elbámultam, hogy észre sem vettem, hogy a "pelátus urat" elvesztettem. A nép meg úgy vitt magával, mint a Tisza vize mikor sodrásban van. Vitt egyenest kifelé az óriási templomból. Egyszerre azon kapom magam, hogy egyedül állok és keservesen sírdogálok. Mi lesz most én velem?! Odagyön egy úr, de bizony én nem értettem a szavát. Megakadt a szeme a bilétán, amit a mejjünkre akasztottak: Ah, Ungeria, Ungeria... Oszt az is faképnél hagyott. Erre még jobban sírtam, mint az elveszett gyerek. De osztán rám tanáltak a magyar testvérek, oszt elmentünk a szállásra. De nekem nem ízlett az étel. Végképp el voltam keseredve, hogy nem láthatom közelről a pápát, oszt így hiába is vót a jövetel... De délután egyszerre csak meggyütt a "pelátus úr" oszt azt mon- gya: Délután kihallgatásba megyünk Oszentségéhez. Erre megdobbant a szívem. Hát mégis csak! Óh be szép vót. Elül vitték a magyar lobogót, meg a pápai zászlót. A püspök úr vezetett minket, utána jöttek a főpapok, papok, apácák, emberek, a végén mink asszonyok. Atalmentünk egy óriási vaskapun. Hát azok a jegenyefa katonák a "kalabárddal" megint csak ott álltak két ódalt. Bevittek egy óriási szobába. A falakon rengeteg kép. Még a plafonról is a festett emberek bámultak ránk. Hát Uram fia, a pápa ott ült az aranyos trónuson. Tiszta fehérbe vót, a lelkem. Be szép vót. Mintha nem is földről való ember lenne! En meg csoszogtam előre, mert nagyon messzilettem a dolgot... Eleibe nem is vették észre. De minnél közelebb tolakodtam, annál többen kezdtek rám morogni. De mit bántam én! Hát egész a "pelátus úrig" lopakodtam. Elénekeltük a pápai himnuszt. Erre a pápa úrnak a püspök úr átadta a magyarok ajándékát. A pápa felállt, mosolygott, oszt elindult lefelé a lépcsőn. Mindenki letérdepelt. Jó magam is. Mindenki megcsókolta a kézit, mikor hozzám ért, én is elkaptam oszt elkezdtem én csókolgatni, nem is számoltam hányszor. Húzta volna a kezét, de én nem engedtem. Erre rámmosolygott. En meg mutatom neki a rózsafüzéremet, ezt ni, ami a kezembe van. Erre azt mondja: Bene! Bene! oszt megáldotta. Bizony hozzá is értettem a kezéhez, meg a ruhájához. Ilyen se mindenkinek van! Akkor oszt beszédek vótak, amiből én szegény falusi asszony nem sokat értettem. A végin elénekeltük a himnuszt, oszt magyarul kezdtük kiabálni: Éljen a Pápa! Éljen a Pápa! Csak úgy harsogott a nagy
