A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1964-11-01 / 11. szám

29

Most se a lány, se a fiú nincs velem. Egyedül vagyunk Hayakawaval. Alig ismertem rá. Étvágya semmi. Alig mozog már. Gyümölcsöt, kekszet hoztam neki. Kínálom, egyék. De csak nyögve mosolyog. Vigasztalnám, de magam se igen hiszek szavaimban. Halálszaga van itt még a falnak is. Piszkos, émelyítő földszinti szoba. Agy kettő is van, de csak az egyiket használják.

Kint lassan fölszakadnak a felhők. Kisüt a nap. Vakítóan csillog a hó a kórház kertjében. Bent zsibbasztó, nyirkos, hideg a levegő. É- hes vagyok. Az üres ágy szennyes matracán ülve fogyasztom az ebédet: kenyeret hússal, almával. Félek gondolkozni is...

Csakúgy félszemmel pislogok Hayakawa felé. Szegény nem találja helyét a sok fakult paplan alatt. Én igazában gratulálni jöttem hozzá. Pár hónappal ezelőtt kaptam tőle levelezőlapot. Azt írta benne, hogy már jobban van, talán jövőre elhagyhatja az ágyat stb. stb. Fejcsóválva olvastam a levelet. Eddig minden évben legalább egyszer a sír szélén állt. De mindig javult kissé a helyzete. De csak a következő haldoklásig. így ment ez már évek óta. Csoda, hogy még él, mondták az orvosok. Jóval erősebbek is kidőltek mellőle. O azonban valahogyan mindig lábra kapott.

Itt volt például a szomszéd szobában egy nagytestű, szelíd nézésű parasztember, onnan a hegyekből. Nyugodt arca, szürkéllő szakálla, nagy, sötét szeme a Biblia pátriárkáit juttatta eszembe. Ha ereje hagyta, egyedül olvasgatta a katolikus katekizmust. Nagy komolysággal kérdezgetett a hit dolgai felől. Szeretett volna többet tudni Istenről, az isteni világ titkairól. Sajnos nem volt alkalmunk a hosszabb beszélgetésre. Vagy nekem nem volt időm a maradásra, vagy a meleg bágyasztotta amúgy is gyenge tüdejét. És a japán nyár fojtogató melege még az egészséges ember erejét is erősen megcsappanja. Az egyik látogatás alkalmával hirtelen ilyen kérdéssel lepett meg: "mi lesz az emberrel, ha csakúgy keresztség nélkül ériahalál?" Nagy, erős hit és őszinte bánkódás a múlt bűneinelégséges az üdvösségre, ha már se idő, se mód nincs a keresztségre, -válaszoltam. Szótlanul nézett rám azzal a megszokott szelíd tekintetével. Mintha megnyugodott volna egy kissé.

Utána furcsának találtam a parasztember hirtelen kérdését. Bár beteg volt, mégse volt olyan veszélyes. Senki se gondolt nála halálveszélyre. Mégis meghalt. Nem sokkal a váratlan kérdezősködés után. Meg lehetett volna keresztelni, ha tudhatta volna az ember. Hite volt elég, még ha tudása hiányos volt is.

Hayakawapedig még mindig él. Ha ugyan életnek lehet mondani ezt