A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)

1964-11-01 / 11. szám

14

kozatban különbözik egymástól s így a valóságnak megfelelő' értelemben valljuk a halálról, hogy általa "nem megszűnik, csak átváltozik" életünk.

A probléma gyökere az, hogy az örök életnek ez a kegyelem által már földi létünkre is kiterjedő ragyogása azok közé a valóságok közé tartozik, melyeket testi szemünkkel nem láthatunk. Ha nem élő a hitünk, lankadt a reményünk s nincs lángoló szeretetünk, örökre zárt titok marad előttünk a természetfelettinek ez a csodás világa. A kegyelem valóságának mély átértése nélkül üres és felületesen mozog csak kereszténységünk, sőt mi több: erőtlen és elégtelen is a test és vér lélek ellen küzdő vágyainak legyőzésére. Az igazi kereszténység nem veti meg a tudományos és technikai haladás vívmányait s nemcsak jövőbe me- rülten támolyog alvajáróként a világban. Ugyanakkor azonban az egész földi létet az örökkévalók szemszögéből méri fel s az isteni akarathoz igyekszik alakítani. A keresztény az örökkévalóságnak evilágon élő embere, aki az örök élet felmérhetetlen értékének tudatában mindenét eladja és felforgatja a föld minden rögét a drágagyöngy fellelésének reményében. A jelen pillanat embere, de nem kizáróan egyedül a jelen pillanaté. Tudatában van annak, hogyhite - a "nem láthatók" szilárd alapja - nem engedi, hogy a "láthatók" és "elmúlok" szűk határaik közé zárják; mert életünk célját és értelmét épp a láthatatlan valóságoktól kapja.

V

Jézus Krisztus Evangéliumának lényeges követelménye, hogy Isten országának érdekében le kell mondanunk erről a világról. Az Úr Hegyi Beszéde magában foglalja ennek a lemondásnak e- gész programját, mely aztán alkalmassá tesz az istenfiúság természetfeletti világának befogadására. Ha valaki az Evangéliumot elfogadja, visszavonhatatlan sebet üt azokon a vágyakon, melyek az "evilágiakat" kívánják: a gazdagságot, a tiszteletet, a gyönyört - s ezek mindegyike csak megkeményíti a szívet és bezárja kapuját az égi értékek előtt. Magának a munkának is, mely a megélhetéshez szükségest adja meg nekünk és amely Isten rendeléséből létezik, mentesnek kell lennie minden evilági túlzó aggodalomtól, hogy az ember reménye és szeretete erejét ne veszítse. Az evilági javakban való dúsla- kodás vagy szűkölködés egyike sem elegendő önmagában ahhoz, hogy a keresztény lelki egyensúlyát felborítsa. Ezt csak az döntheti fel, ha nem Isten az egyetlen célunk. Eléggé világos, menynyire nem elégíthet ki minket igazán az ideigvaló, az evilági múlandó. Amikor pedig mindaz, amit remélünk, amit részben már bir-