A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1964-10-01 / 10. szám
II Az örök életbe érkezéshez nem elég a kezdeti hivatás vállalás; hűnek kell maradni mindvégig. A hús égb en teremtő erő rejlik. Életemet arra kaptam, hogy szent értékeknek szenteljem és megszenteljem, ha kell, feláldozzam, - azért, hogy odaát legyek. Lenni valójában annyit jelent, mint vele-lenni. Hogy a felületes "én"-től a személyes "magam"-ig eljuthassak, előbb találkoznom kell mással; vagyis az szükséges, hogy felebarátom ne maradjon "akárki" a számomra, jellegtelen, cserélhető "valaki", -hanem az, aki (a szó felfokozott értelmében) j el en van az életemben, akit megtanultam szeretni. Ez a találkozás a barátságban, szeretetben és szerelemben jön létre, - vagyis akkor, amikor felismerem, hogy szégyenkezés és a csökkenés tudata nélkül a másik rendelkezésére bocsáthatom vagy kell bocsátanom magamat... Szeretetemtől azonban elválaszthatatlan a feltétlenség igénye, és nincs Istennek olyan teremtménye, amely ennek maradéktalanul megfelelne. *Valami a szeretetemben mindig magasabb síkra utal. Isten a maradéktalan, abszolút Te, akit sohasem lehet "tárgyként" kezelni. Mikor két személy társalog, Istennem harmadik-személyként van jelen. Másképp nem érhető el, csak ha az ige második személyi! alakjával szólunk hozzá: ha imádkozunk. Marcel nem bizonyítékokkal és igazolásokkal akarja a hitetleneket meggyőzni, (a nélkül, hogy lekicsinyítené az érvek erejét és értékét az értelem síkján), inkább az alázatos magatartásra és Isten segítségül hívására akarja rávezetni őket, mert csak így nyílnak föl a Szeretet-Isten szeretete iránt és csak így lesznek képesek magukat az imádásban Neki fölajánlani. A teremtő-erővel megáldott lény központi igénye az, hogy egyre világosabban és egyre határozottabban ismerje el fiúi függését attól, aki VAN, aki egyedül A VAN, és aki által mi is létezünk. Ez a fiúi függés az ember gyökeres alázatosságát tételezi föl. A segítségül hívott Isten mindenekfelettiségének az emberi alázat a természetes ellenpólusa. A lelki valóság tanúja. A hosszas útkeresés vége, a megkérés, csak kiindulópont a maradéktalan keresztény élet és egy megújult tevékenység felé. Marcel most még odaadőbban kutatja a személyes hivatás titkát;az emberi érintkezések alapját képező szomjas egymásra-kérdezést; a lelki sorsok egymásba fonódását, az egymástól függést az üdvösség vona-
